Magamról és annak kapcsán....01

Soha sem akartam másra hasonlítani. Emlékszem mindig azt mondtam (sokszor most is elmondom tanítványaimnak) hogy nekem is 24 órából áll a nap, és nekem is 10 ujjam van a két kezemen csak úgy mint a példaképeimnek, úgy hogy ha "csak" a gyakorláson múlik, akkor rajtam biztosan nem fog, mert elhittem hogy megtudok tanulni itthon gitározni "világszinvonalon". És csak gyakoroltam és gyakoroltam és szerettem ezt csinálni. 
Ez egy olyan világban történt amikor még nem volt mobiltelefon, internet, autópályák ( akkoriban a Debreceni jazzfesztivál egy ügy volt számunkra), jazzrádió, amikor még a kották fénymásolás útján terjedtek, és azok is nagy értéket képviseltek. Amikor még a információknak sokkal nagyobb értéke volt, mert nehezebben lehetett hozzájutni. Amikor egy új jazzlemezről a Bartók és Petőfi jazzműsoraiból értesültem, és egykazettás magnóval vettem fel az összeset kivétel nélkül. 
A pengetéstechnika alapjait is úgy tanultam meg, hogy egy gitáros ismerősömnek volt meg egy másolt videón a Frank Gambale oktató videó. Nekem még videóm sem volt akkor, egy kottafüzettel mentem át, és abba írtam le az alapjait. Így tanultam meg a sweep pickinget. Éjjel nappal azt gyakoroltam metronómra, megállás nélkül és nagyon élveztem.
Kamaszkoromban az önkifejezés vágya vitt a jazz és az improvizáció felé. Mindig az érdekelt hogyan tudnám elmondani saját szerzeményeimet, ötleteimet, gondolataimat. Persze ennek  megvoltak az árnyoldalai is, mert sokáig épp emiatt nem foglalkoztam transzkripcióval, illetve nem ismertem fel annak jelentőségét. Nekem a példaképeim alakították a hozzáállásomat mely alatt azt értem, hogy meg kell találni a saját hangodat, és ezt kell követni. Babos Gyula is ezt tanította nekem. Ehhez hozzátartozik a hangszer ( mint pl. Mike Stern és a Telecastere, vagy a John Scofield és az Ibaneze) és a szerzemények is, és persze az improvizáció és annak egyéni hangvétele. Az összes "példakép" ugyanezt nyilatkozta amit magam is kerestem kamaszkorom óta: megtalálni a saját hangod. Ezért sem készítettem sosem olyan videót ahol valaki más szólóját mutatom be. (Annak mi értelme?) Én saját magamat mutatom be. És ezt is tanítom: légy kreatív, fejezd ki, és találd meg önmagad a hangszeren! Persze tudom ma már mennyire fontos a transzkripció, ha értjük hogyan kell azt felhasználni. A szólók nem szó szerinti megtanulása a végcél, ( bár ez feltétlenül szükséges hozzá) hanem az abba lerakott ötletek sokaságának feldolgozása, amelyek újramegfogalmazva gazdagíthatják saját játékunkat. Minél több transzkripciót csinálsz, annál szélesebb lesz a látóköröd, annál gazdagabb lehet a játékod.
Hangszerválasztás ügyben inkább igaz, hogy a strato talált meg engem és nem én őt. A legelérhetőbb professzionális választás volt akkoriban balosoknak. Mert fogalmam sem volt arról hogyan szól és hogyan illeszkedik majd a stílusomhoz ami még csak kibontakozóban volt akkor. Ez a vásárláskor nem is volt szempont. Annyit tudtam hogy tremolós ( ilyet akartam) és nem jazzgitár ( ilyet nem akartam, mert azzal sokféle munkát nem lehet megcsinálni) De ez egy igen szerencsés találkozás volt. Formáltuk egymást. A hangkeresés közben formálta a fülem, egyre inkább kezdtem úgy játszani, ahogy egy ilyen hangszer szeret szólni. És persze mindezt úgy éreztem hogy a hangszer egyre inkább alkalmas arra, hogy elmondja amit akarok. Ezen az úton találtam meg a hangom.
Nagyon inspiráló sokféle hangszeren játszani. Egy jazzgitár teljesen másfajta játékmódot kíván. De ezekkel a hangszerekkel is ugyanannyi időt kellene tölteni ahhoz, hogy olyan kapcsolat alakulhasson ki mint az én esetemben a stratóval. Ez pedig a karakterek elmosódásához vezethet. Mert minden hangszernek saját színe van, és ahhoz sok idő kell, hogy színpompásan virágozzanak a játékunkban, de a folyamatos hangszercsere miatt ez nem tud megvalósulni. Elmosódnak a határok, és a "főhangszer" sem kaphat így annyi időt. Akárhány hangszered is van, a napod továbbra is csak 24 órából fog állni, és továbbra is csak két kezed marad a gitározásra, amibe egyszerre csak egy hangszer fér.))  Nagyon szeretek akusztikus gitáron játszani, de sosem leszek egy Tommy Emanuel tipusú gitáros. Az nem az én utam, pedig nagyon tetszik, sok dolog érdekel belőle. Az a kérdés a mai napig magyon izgat, hogyan lehet egyedül úgy gitározni, hogy van tempó, dallam, harmónia, és persze improvizáció, azzal a szabadsággal ahogyan én szeretek játszani. Ez egy igen komoly kihívás. És a végére fogok járni ennek, lehet hogy tán pont stratóval. Ha valakinek ismerős Ralph Towner neve akkor az tudja, hogy az egyet jelent a nylon, ill. A 12 húros gitárral. Ott nagyon nagy csoda van. Nagyon élveztem a jazzgitáron való játékot, és éreztem, hogy mik azok a módok, ahogyan az szólni szeret. De kevés olyan zenei környezet volt ahol magamat tudtam volna benne adni. Sokkal inkább a stratóval. Annak a "jazzhangja" nem olyan, de az az ENYÉM, az én hangom, mert már elég időt eltöltöttem vele ahhoz , hogy azt érezzem: ez én vagyok.
Volt egy idő amikor belebolondultam először a pickup cserékbe, aztán a hangszerek birtoklásába. De végül ( egészen prózai okok vezettek arra hogy ) megmaradtam a Stratónál abban a pickup konfigurációban ahogyan a nagy csere-bere időszak elött használtam sokáig, ez pedig a H/S/S. Azt hiszem ez is része a hangkeresésnek.
Szerintem ez az erősítőkkel is ugyanígy van, mert bár én elég gyakran cserélgettem azokat is, így visszatekintve mindegyikből ugyanazt a hangot próbáltam kitekerni, és ez nem csak magamra nézve igaz....
Megdöbbentő volt visszanézni egy 1993-as felvételt ahol egy Ibanez Artiston és egy Boss-se50.  ( abból jött a torzitó is!) illetve egy Peavey Bandit erősítőn játszottam gyakorlatilag azon a soundon amit ma is használok.)))
 Egy új erősítő is inspiráló, és azt figyeljük hogyan reagál a játékmódunkra. Minden erősítőben ugyanazt a hangot keressük. Bár az is igaz hogy a tapasztalatszerzéssel változik az ember ízlése is, de azt hiszem az alapkarakterek megmaradnak. Legjobb példa erre a "nagyok" akiket 30-40 éve figyelhetünk és nyomon követhetjük változásaikat illetve azokat a karaktereket amiket kezdettől magukon viseltek.
 Én ennek a cucc leépítésnek egy szempontból mindenképpen örülök: hogy most a jazzbuliktól a popig minden buliba ugyanazzal az erősítővel és gitárral megyek amivel eddig is kellett volna. Minden zenei szituációban segít majd hogy a saját hangomon szólaljak meg!
Én alapvetően kísérthető vagyok az új cuccokkal, mert érdekel és kiváncsi is vagyok, de folyton visszatérek az eredeti vágányba, ( ez is tendencia már) mert most már meghatároz a múlt is, az az út amin eljutottam idáig. 
És ugyanakkor az is igaz, hogy
próbálom leszoktatni magam erről, az adok- veszekről, hiszen igazából nem ez a lényeg. Ez csak egy pótcselekvés olyan időkben mikor keveset játszik az ember Amikor kézben van a hangszer és muzsikálok eszembe sem jutnak ezek a dolgok. Igazából az lenne a jó ha heti 3 buli lenne...