ez az én életem (2011)

Amikor ezeket a sorokat készültem leírni, akkor az jutott az eszembe, hogy szeretnék objektív lenni, amennyire ez lehetséges. Már régóta foglalkoztatnak ezek a dolgok, melyek érlelődnek bennem, hiszen ezekkel élek együtt évek óta. Korábban (ide) a blogomra írtam hasonló témakörben.
Az ember sokféle. Mindannyiunknak vannak jó és rossz tulajdonságaink. Vannak dolgok, amiken tudunk változtatni és vannak amelyeken nem. Vagy csak szeretnénk . Az élet arról szól, hogy felismerem e a hiányosságaimat, és tudok e azokon változtatni, vagy ha nem, akkor megpróbálok e azzal takarózni, hogy „én nekem ez nem megy és sosem fog menni, mert én nem ilyen vagyok”. Egyáltalán milyen vagyok? Tényleg, miben tudok változtatni, ha felismerem hogy ebben vagy abban kéne? Főleg ha az ember már nincs abban a korban, amikor ez még az élet része (gyermekkor, a megismerés és a fejlődés a társadalomba való beilleszkedés kora).
Ha nem úgy sikerülnek a dolgok ahogyan szeretnénk, akkor mindig keresünk okot, hogy mi miért nem megy. Nem megy már évek óta. Van, aki folyton másban és a külső tényezőkben látja az okokat. Én inkább magamban keresem, bár látom a külső tényezőket is. Aztán az évek óta tartó meg nem szűnő problémák spirálszerűen felcsavarodnak és gerjesztik önmagukat. Persze lehet hogy rosszul állok hozzá a problémákhoz, és rugalmasabban kellene venni az akadályokat. „Á ne vedd olyan komolyan”… de akkor miért kelek fel reggel? Mi végre teszem a dolgom? Persze tudom, hogy van aki leéli az egész életét úgy hogy egyszer sem teszi fel magának ezeket a kérdéseket. De ha van valami ami bele van égetve a processzoromba, ami nélkül nem tudok létezni az a kreatív alkotás vágya. 10 éves koromban emiatt kezdtem gitározni, és a zenében találtam meg az önkifejezés eszközét. Ezen most 41 évesen már nem biztos hogy tudnék változtatni. A munkám nem egyszerűen csak a munkám. Ezzel tudok létezni, mert ezzel tudom kifejezni magam. A probléma az, hogy ebből kell egzisztenciát is teremteni. Ha nincs munka, akkor is az alkotó ember csinálja tovább a dolgát, mert alkotásaiban dolgozza fel a vele történteket. Fel sem merül, hogy akkor stop és valami más. Terápia ez. És mint ilyen kényszer is, mert nem lehet nem csinálni. A művész, mint ilyen önző, mert akkor csak másodlagos a közönséghez való eljutás vágya (de nem elhanyagolható!). Tulajdonképpen ma ezt éljük. A kutyát sem érdekli az amit csinálok, mégis tele vagyok alkotásvággyal és a legnagyobb ellenségemmel az idővel harcolok, hogy legyen lehetőségem kiírni magamból azt a sok mindent ami itt érlelődik bennem.
Legaktívabb éveim múlnak el a "semmittevésben" amit gyűlölök leírni, mert most is vonaton írok, megyek tanítani. Folyton az az érzés folytogat, hogy nincs időm semmire sem. Most még legalább van tanítvány. Koncert már évek óta szinte semmi. A bulikötés is rémtörténet, és én sem vagyok igazán rámenős. Az sosem ment. A másik, hogy vannak olyan alapdolgok az életemben amelyek magas prioritást élveznek. Ilyen a család. Ha valaki megpróbál úgy nevelni gyerekeket hogy ne csak nőjenek mint a dudva, hanem megpróbál következetesen ott lenni az életükben az hihetetlen energiákat emészt fel. Ezért miután az ember energiája véges, ezért 2x is meggondolja mibe fektetek plusz energiát. Mert azt máshonnan kell elvenni. Ha valakinek nincs legalább 3 gyermeke az nem is tudja miről beszélek. Az én srácaim ráadásul igen aktívak, és azt gondolom, az átlagosnál több odafigyelést igényelnek. Büszke vagyok rájuk, szeretem őket, biztosan mindent ugyanígy csinálnék ha még egyszer kezdeném, és közben vívódom magammal, mert az életem másfelé vett irányt…de nem gondolom hogy ettől….sokat töprengek ezen. Furcsa ambivalens érzések között.
Ábrándozom. Szeretem az álmaimat. Azt várom, hogy egyszer valóra válik belőle valami. Hogy csak alkotni kell, és zenélni, hangszerelni, színpadon állni. És ez elég a családnak. Megtanultam valamit amiről azt hittem, hogy elegendő lesz, és évek óta próbálok szembesülni azzal hogy ez egyáltalán nincs így, és a szellemi tőkém teljesen értéktelen. Furcsa ellentmondás, hogy az értékek amelyek sarrokkövei voltak felnőttéválásomnak, szóval azok szerint tudom hogy értéket teremtek (próbálok) de a valóság ezzel szemben az, hogy ez már csak a fejemben van így, vagy egy virtuális világban. A valóság olyan mint egy rémálom, amiből jó lenne már felébredni.
Ezért is él bennem a vágy, hogy menni valahova el innen, amíg még képes vagyok arra hogy újra kezdjem valahol. De tudom mert megpróbáltam, hogy ez az én koromban már nem olyan egyszerű. Azt hiszem erről (is) lemaradtam. Persze kialakulhat a mostaninál egy jóval rosszabb helyzet is, ami azonnali lépéseket követelne, és akkor nem lenne helye és ideje a morfondírozgatásnak. Tulajdonképpen akkor nincs is nagy baj, ha még van időm ezzel foglalkozni.
Édesanyám mondta, hogy mennyire elszomorító, hogy most 41 évesen mikor épp ki kellene teljesednie a munkámnak, a napi megélhetéssel kell küzdeni, és ez szinte minden energiámat leköti. Ahelyett hogy a 30 éves tapasztalatomat adnám és alkothatnék. Igaza van. Keresem az identitásom, a helyem a világban. Én művész vagyok. Úgy is fogok meghalni. Ezen nem változtat már semmi. Az sem, ha utcát fogok seperni, mint Miskolcon a friss diplomások.
Nagyon sok minden érdekel, amiről azt gondolom hogy értek hozzá. De nincs mindenre energiám, és azt sem tudom eldönteni, melyik lenne az amelyik több eséllyel kecsegtet, már ami a fellépés és a pénzszerzés lehetőségét illeti. Azt hiszem bármibe is kezdenék, a bulikötés/pénzszerzés stádiumában bármelyikben elbuknék.
Van egy pár kollégám., remek jó koncertszervezők. Jellemző módon egyedülállók. Kidobják őket az ajtón, visszamásznak az ablakon. Nem is csinálnak belőle problémát. Fel sem veszik. Én meg belebetegszem egy ilyenben. És ha valaki belefog ma a koncertszervezésbe, valahogy csak olyanokkal fut össze, akik vagy elfelejtenek visszahívni, vagy nem is akarnak, vagy eleve kötözködő ellenfélt látnak a zenészben és ebből az aspektusból kezdik a tárgyalást, vagy kifejezetten rosszindulatú módon átverésre játszanak (megtörtént ilyen is), vagy nem akarnak kifizetni. Általánosan jellemző ez a magatartás. A fél kezemen meg tudom számolni, hány olyan emberrel találkoztam itthon, aki azt tette amit mondott. Ma már feltűnik az embernek ha valaki korrekt. A zenésszel kapcsolatot tartó koncertszervező, klub tulajok általában lenézik a zenészeket, vagy tökéletesen megbízhatatlanok. Tulajdonképpen ez egy hiányszakma. Eleve nincs is nagyon pénz ebben a dologban, így aki ezt csinálja az az valami(k) mellett teszi. Ettől ez neki már plusz teher, és így is áll hozzá. Aztán vannak az öreg zenészek, akik a múlt rendszerben a rendszertől kapták a megélhetéshez/jóléthez szükséges útlevelet/fellépéseket. A rendszerváltás óta tömörültek különböző formákba és a tűz körül ülnek, és várják, hogy leessen valami az államtól, majd azonnal összekapnak rajta. Ide kívülálló be sem teheti a lábát. Miután az idő múlásával a csepegtetett támogatás is kevesebb lett, ezért a tűz körül ülők sokkal agresszívabban védik territóriumukat, egymásnak is mennek, hiszen a megélhetésükről van szó. Méltatlan szituációk alakulnak ki. Sokéves barátságok mennek rá.
Aztán én beszorultam két generáció közé. Olyat is hallottam koncertszervezőtől, hogy a fiataloknak is kell lehetőség és -én aki már régóta a szakmában vagyok- adjak helyet a fiataloknak. Ezzel nem is lenne baj, csakhogy miért gondolja, hogy én veszem el bárkinek is helyét? Megnézte egyáltalán a koncertnaptáramat? Látta hogy az elmúlt 4 évben volt összesen annyi fellépésem mint azt megelőzően 1 év alatt? De neki mint ebben a műfajban dolgozónak nem kell tudnia minden zenészről (bele értve engem is) hogy aktuálisan ki az aki épp sokat játszik és ki az aki nem, de azt illene, hogy az ő munkahelyén még sosem szerveztem saját csapattal koncertet, vagy csak évekre visszamenőleg. Az öregeknek én nem az ő nemzedékük vagyok. A nálam fiatalabbaktól meg elveszem a lehetőséget.
Tulajdonképpen 2004 és 2007 között mikor elkezdtem Lengyelországba járni egyedül, akkor éltem „fénykoromat”. Az azért is volt jó, mert kívül esett minden itthoni marakodáson. Utólag kiderült, hogy ez vagy nem érdekelt senkit (nevezetesen hogy egyedüli magyarként próbáltam országunk jó hírnevét öregbíteni európában főleg lengyelországban amerikai sztár jazz zenészek mellett,) vagy a visszájára forgatták: Mit akar ez itt, annyit játszik ez külföldön, és miért pont ő? Igazából vagy nem vettek tudomást róla, vagy kifejezetten irritálta az itthoni közeget az a siker, amit megélhettem.
Még ezt megelőzően mikor NY-ból hazajöttünk 2000-ben mindenkinek meséltem, hogy zenélésből nem sikerült megélni és parkettáztam. Eszembe sem jutott, hogy titkoljam, nem is lett volna miért. Mindent úgy meséltem ahogyan az történt. Sőt büszkén mutattam fényképen a munkáimat. Amikor az első hazai rangos jazzfesztiválon felléptem, egy fő koncertszervező aki ráadásul tanárom is volt korábban, mikor meglátott, csatlakozott a társasághoz ahol ültem és beszélgettünk. A társaság csak kollégákból állt. Gondolom az illető (talán magából indulhatott ki) mert a köszönés után jó hangosan rögtön rá is kezdte: Mit is csináltál te NY-ban? Parkettáztál? Gondolom nagy leleplezésnek szánta, biztos volt benne, hogy nemlétező sztorikat mesélek a kollégáknak, és most majd jól odatesz, és rámhúzza a vizeslepedőt. A kollégáim szólaltak meg helyettem: És mi már láttuk milyen csodálatos intarziákat csinált, és ahhoz képest nézd meg most kikkel játszik…. Miután látta hogy ez nem jött be neki odébb somfordált. Ez jól jellemzi a kollégák egymáshoz fűződő viszonyát.
Volt olyan kollégám, aki felhívta azt a vidéki koncerthelyet ahol játszottam volna a zenekarommal azzal, hogy az ő zenekara is a városban játszik pár héttel azután, és van egy közös tag a zenekarban, és ha lehet ez ne legyen mert akkor ki fog elmenni az ő koncerjükre. Ez megtörtént……
Volt olyan turném, ahol a koncertet szervező cég nem fizette ki a sztárzenészeket (a mai napig) és ezzel tönkre is tették több éve építgetett nemzetközi jó kapcsolataimat, mellyel felbecsülhetetlen kárt tettek nekem. Ugyanis ezek a muzsikusok az én közbenjárásomra jöttek el. Engem ugyan nem hibáztattak, de soha többé nem utazhattam. A meghívások elmaradnak. Nem tudsz mit csinálni ezt is be kell nyelni. De ennek a fantom cégnek az egyik tulajdonosa nem hogy összehúzta volna magát, hanem egyenesen annyit üzent sms-ben hogy „kispályás pöcs vagyok ebben a szakmában”(szó szerinti idézés) miután 6500 euróval és most már 4 évi kamattal tartozik. Ha nyernék a lottón, kiutaznék lengyelországba és én letenném a lét. Jóvá nem tudnám tenni, de ez nagyon bánt, hogy ezt elbuktam. Ez 2007-ben történt.
2008-ban bejött a világválság, és onnantól kezdve elszigetelődök, csak a koncertszervezők fejében maradtam sokat játszó a fiataloktól a lehetőséget elvevő nemzetközi hírű jazz zenésznek.
Ez vicc komolyan mondom. Mert közben minden hónapban kijönnek a számlák, és a gyerekek nőnek, és ott a már emlegetett kreativitás is ami meg szeretne működni.
Konkrétan azt történt, hogy olyan szinten bürokratikus a rendszer itthon, hogy ha pályázni akarsz, elképesztő papírok tömkelegét kell összegyűjteni, és pénzügyi bonyolítóval is rendelkezni kell, mert egyéni vállalkozóként nem kaphatod meg a támogatást, ha egyáltalán kapsz. Nos ez azt jelenti, hogy ha ma van kiadó, az csak arra kell hogy ebben közvetíteni tudjon. Az az idő már régesrég elmúlt, hogy pénzt tennének bele. Az már fehérholló kategória ha ezt valaki ingyen „barátságból” elvállalja. Általában leveszik érte a sápot. De ha van támogatás pénzt már egy cégnek sem kell bele tennie. Ennek ellenére mikor kiadót kerestem e célból, beszéltem olyan „öreg” tűz körül ülő muzsikussal aki kifejezetten le akart beszélni arról hogy pályázzak. Konkrétan nem akartam hinni a fülemnek. Meg akart győzni a fent említett okokkal, akkor egy kettőre reflektáltam még az elején, hogy semmi sem vonatkozik rám abból amit ő akadályként előhoz, de mikor sablonszerűen kezdte sorolni szép egymás után a hülyeségeket, én éreztem magam kellemetlenül, és azt gondoltam magamban, vajon kinek segít az ha megpróbálom felvilágosítani a hülyeségekről amiről beszél? Így hagytam hagy mondja végig, megköszöntem az intelmeit (hiszen azért hívtam -egyébként nem is őt hanem egy kollégáját, de sajnos átadta neki a telcsit- hogy segítséget kérjek….megkaptam) az jött le hogy ez a tűz körül ülő ember hangjából félelem szólt és csak egy merő gond volt az egész ember, és az jutott az eszembe, hogy milyen rossz lehet így élni? Rettegni, hogy lesz e támogatás, vagy sem. Kapok e avagy valaki más? És én is csak azért telefonáltam, hogy rádöbbentsem: egy nevezővel több a csapatban. Az utolsó lemezem 2004-ben jelent meg. Egy 2009-es felvett anyagot nem tudok megjelentetni. Nincs rá 210e ft!!!
Persze ettől nem fog lemezem megjelenni ami elég elszomorító, de nem is vesz ma már senki sem lemezt. De a zenésznek ez egy "aktus" amivel jelzi: csináltam valamit! Élek! Dolgozom!
Amit fontosnak tartok itthon felveszem, és adok néhány koncertet a saját dolgaimból évente. Ennyi maradt középkoromra.
És megpróbálok az energiáimmal óvatosan bánni. Amikor az ember megpróbál valamit létrehozni amiről azt gondolja, hogy értékes, nem tud eljutni ahhoz a pár emberhez akit ez még egyáltalán érdekel, mert még szakmán belül ellehetetlenítik a helyzetét.
Az elmúlt 20 év morálja nem tett jót sem fiatalnak sem öregnek. A fiatalokat őszintén sajnálom, beleértve a saját gyerekeimet is. Hiányzik belőlük a tisztelet az elkötelezettség. Az egész társadalom az oktatástól a szórakozásig úgy van berendezve, hogy mindenki maga dönti el hogy neki mi a jó. A gyermeket ha az iskolában egy tanár bántani merné mert lopott és zsarol és tűrhetetlen módon viselkedik, akkor a bíróság elé cibálhatja a szülő, pedig lehet hogy 2 büdös nagy pofon helyre tenné. Nincs férfi tanár, nincsenek példaképek. Az oktatás teljesen elinflálódott elértéktelenedett. Milyen okot tudok mondani a gyerekeimnek hogy miért tanuljanak? Azért hogy utcaseprő legyen belőlük? Ma semmiben sem motiváltak a gyerekek, mert nem szabad őket kötelezni semmire sem. És majd ő eldönti hogy neki mi a jó. Minden ami könnyen jön könnyen is megy. Ilyenek a tv műsorok, ilyen a zene, és minden felhigult, elértéktelenedett. Egy fontos dolog van csak a zseton és az ezzel járó hatalom. A többinek meg jut a gürcölés ami mellett nem jut idő és energia azokra a dolgokra amelyek igazán emberré teszik az embert. Az értékek elhalványulnak, én magam dönthetem el hogy mi kell nekem, de nem igazán tudok ezzel élni, mert senki sem tanított meg bennünket értékítéletet mondani dolgok felett. És azt is elhitették hogy ezek nem is fontosak. Elképesztő milyen világot csináltunk magunknak. Ha egy zenészre 10e ember volt kíváncsi 86-ban, arra ma jó ha 300. Senkinek sem fontos. Nincsenek fontos dolgok. Mindenki hagyja békén a másikat. Mert ami kevés időm marad a gürcölés adta pörgés mellett azt pihenéssel akarom tölteni. Olyanok lettünk mint a gépek. Kiszolgáljuk a pénz forgalmát.
Ezelőtt 15 évvel is azt mondtuk ennél már nem lehet rosszabb. Mára megtanultam, mindennél lehet rosszabb. Az álmaimat nem akarom (még) feladni. Addig van értelme reggel felkelni amíg ezek az álmok megvannak.
Persze mindenki aki ezt elolvassa, akár zenész, akár műkedvelő, vagy csak szemlélődő, van egy véleménye ami nem feltétlenül egyezik az általam leírtakkal. A szakmámban talákozva kollégákkal a felvetett problémák mind jelen vannak a többiek életében is különböző szinteken.
De általában senki sem szeret erről beszélni. Fontos a látszat, és nem akarjuk mutatni, hogy sebezhetőek vagyunk. Fentartunk egy látszatvilágot, szeretnénk vele azonosulni, de csak otthon mikor magunk vagyunk akkor látjuk, hogy messze nem az vagyok, mint akit mutatni akarok. Félünk a valóságtól, pedig ez a látszatvilág a legelképesztőbb dolog. Ez hajt bele minket olyan dolgokra amikhez ha őszinték lennénk megmondhatnánk hogy nem is érdekel, vagy csak hogy el sem tudom dönteni hogy érdekel e, mert azt sem tudom miről van szó. Kiváló példa a tv reklámok!
Nincs a szakmánkban semmilyen összefogás, és összetartás, mert a többség (a szakma többsége) mindig csak szemlélője lesz a kisebbség munkáinak. És ez általában keserű irigységet szül. Amikor valaki azt érzi, hogy most ő ülhetett a tűz közelébe akkor mindenki mást automatikusan rivális ellenfelének tekinti, és ennek megfelelően is kommunikál.
Nem tudok elképzelni, olyan érdekrendszert ami a többségnek megfelelne legalább annyira, hogy az összefogás létrejöhessen. Létrejöhessen annak érdekében hogy a többségnek jusson kiszámítható munka. Na ez is csak egy álom marad…
Elszomorítónak tartom, hogy nem lehet itthon dolgozni, és mint annyi más szakmában nálunk is megindul a kivándorlás. Ha tényleg sehol sem kellek, és annyit tanítok, hogy estére már beszélni sem tudok, még akkor sem tudom eltartani vele a családomat. Akkor eszembe jut hogy egy angliai iskolában, ha gyerekeket tanítok, akkor abból jobban el tudom tartani a családomat. 1999-ben parkettásként (parkettáns XD) eltartottam a családomat. Senkinek még csak fel sem tűnne, ha elmennék innen. Talán többen örülnének mint sajnálnák, vagy egyszerűen csak közömbösek lennénk. Tágabb értelemben nem az a baj, hogy velem mi van. Ha nem az hogy az én esetem nem egyedi. Mi van itthon? És mi lesz? Kinek fontos? Kinek van hatalmában változtatni ezen? Lehet ezen egyáltalán változtatni? Akarunk ezen változtatni, vagy csak hagyjuk, hogy sodorjon minket?
Görcsösen ragaszkodok az értékekhez amik meghatározták az életemet. És próbálom a tanításban ezt tovább adni. Hihetetlen fontos. Nem tudom, hogy azok kakik hozzám jártak, azok közül hányan ismerik fel ennek jelentőségét. Mert annyit tehetünk hogy a magunk helyén tesszük a dolgunk amiről úgy ítéljük meg hogy helyes. De nagyon nehéz árral szemben úszni egész életedben.
Én eladtam az okostelefonomat, mert annyira "jó" volt, hogy akkor is azt nyomkodtam, ha arra egyébként semmi szükség sem volt. Ugyanígy vagyok a televíziónézéssel is, és a közösségi portálokon való lógást is megpróbálom ugyanígy visszaszorítani, mert kevés az idő az értékes dolgokra, és úgy csúszik ki a kezünk közül mint a folyó víz....
Nagyon okosan kell bánni az idővel, mert mire észreveszed, hogy kevés van belőle, rendszerint már elvesztettél vele egy csomó lehetőséget.
Mondandómmal nem támadni, és nem frontot nyitni akarok. hanem nyíltan beszélni a problémákról. Megoldás nincs, de ha mégis, akkor az az ahhoz vezető út első lépése a kommunikáció. Az ha beszélünk róla.