guitar-miki birta

általános iskolai beiratás

2011-08-31T00:47:00.000-07:00

Dani és Marci nem a körzetük szerint járnak iskolába. Ennek több oka is van. Akkoriban amikor ők kezdték a sulit, az az iskola tűnt a legjobb választásnak. Nekünk útba esett a munkába menet. Később Gergőt is a hozzá legközelebb eső óvodába irattuk. Így mikor a nagyfiúk idősebbek lettek, Gergit az oviból haza tudták hozni, ami nagy segítség volt nekünk. Érden minden iskolában túljelentkezés van, egyedül a mi körzetünkben nincs. Itt ugyanis olyanok történnek, hogy a szülő bejön és tanárt egyszerűen megveri vélt, vagy valós sérelméért (megtörtént). Hogy hogyan fordulhat ilyesmi elő, azt mindenki fantáziájára bízom. Egyébként is a körzet szerinti iskola nekünk teljesen kiesik. Sosem járunk arra, sem dolgozni, sem vásárolni sem semmilyen ügyben. Tulajdonképpen a suli ahova Dani és Marci került bejött, tanárai javarészt jók is. Szerettük a sulit. Dani kamaszodásával (felső tagozat) kezdődtek a problémák. Danit, akik ismerik tudják, hogy egy elég „hangos” személyiség, és ezt a suliban csak spéci helyen tudnák a helyén kezelni. Nem rosszindulatú, helyén van a szíve, én mint apa nagyon büszke vagyok rá, és tudom hogy EMBER lesz belőle, de a szája is elég nagy. Egy általános iskolában a nagy számok törvénye alapján, Ő inkább megnehezítette a tanárok dolgát, hiszen általában zavarta a többieket az állandó aktivitásával, amit ők (mármint a tanárok) különböző féleképpen oldottak meg. És persze sok egyéb más tényező is közre játszott Dani negatív megítélésében, mint például néhány túlfűtött szülő, aki egy egész rágalomhadjáratot indított a tanároknál, hogy Danit okkal vagy ok nélkül de kitessékelje a suliból. Ez már odáig fajult, hogy egy szülői értekezleten ahol az igazgató is részt vett egy konkrét ügy kapcsán, egy papírt átadott neki, hogy ő tudja ki a felelős mindenért. És ha ő kikerül akkor itt minden probléma megoldódik. A papíron a fiam neve szerepelt. A konkrét ügyben kiderült, hogy Dani fiamnak semmi köze sem volt hozzá, de addigra ez már nem is volt érdekes, a bélyeg már ott ragadt rajta. Egy másik alkalommal iskolatársai Danitól például ellopták a telefonját, majd üzentek neki hogy 5000ft-ért visszakaphatja. Az egyik tanár szó szerint azt mondta, nem véletlen hogy pont tőle lopták el. Tehát nem az volt az érdekes, hogy valaki lopott, és ráadásul még zsarolt is. Nap nap után mentünk be a suliba, hogy kiderítsük mi történt. És azt éreztük, hogy terhes a tanároknak az hogy számon szeretnénk ezt kérni. „inkább figyeljünk oda jobba a gyerekünkre.” Egy tanárral összefutottam a folyosón, és eszébe jutott, hogy mi is történt, és azt mondta: „Ja, egyébként igazgatóit kapott a fiú!” A telefon visszakerült, de sem a simkártya, sem a memóriakártya nem. Danit egyébként nem akarom védeni, hiszen többször lebukott cigizésért, ezért meg is kapta tőlem a magáét. ne felejtsük el ezek a gyerek rendezett családban élnek, ahol a pozitívmotiváció mellett, helyet kap a nevelés is) de pl. volt szülő, aki ezt már tovább is költötte drogozássá. Elképesztően el tudják ragadtatni magukat emberek. Néha olyan szintig, hogy komolyan azt gondolom, pár szülő konkrét orvosi eset, és ezt vicc nélkül állítom. Vannak szülők, akik jómóduak, és támogatják a sulit. Ez önmagában egy dícséretes cselekedet, de pár szülő ettől feljogosítva érzi magát, hogy a saját érdekei szerint befolyásolja az eseményket. Ez viszont nagy baj. Arról nem tehetünk, hogy ilyen emberek vannak, de az már nagy baj, ha egy vezetés ennek behódol. Pénz beszél…. Szóval úgy tűnt megfoghatatlan, a Dani elleni hangulat elodázása. Gyakorlatilag az iskola nem tud mit kezdeni az olyan gyerekekkel akiket uniformizálni nem lehet. Az alapból, rssz, bűnös, és kiközösítésre kerül. Sokszor nem is az osztálytársak, hanem sokkal inkább a szülők és tanárok részéről. Volt olyan osztályfőnök aki szó szerint ezt kérdezte tőlem szülőin hogy " mondja meg mit tudok csinálni?" Ezek szerint csak olyan eszköz van az iskola kezében amivel kifúrják a nehéz eseteket. Ez valószínüleg a könnyebb út. Elmondtam, hogy a gyermek családban él és aminek nyoma van annak következményei is lesznek otthon. na erre nem mondott semmit sem. De az igazsághoz hozzá tartozik az is, hogy nem minden szülő és tanár ilyen. De egy ilyen esetben általában az ellenzők a hangosak, a szimpatizálók kerülik a feltűnést érthető okokból. Egy-két bíztató együtt érző e-mail azért jött. Én a szülőin csak azt kértem, bárkinek ha baja van akár szülő, akár tanár, ne legyen susmus, hanem elsőként nekem szóljanak. Nem arattam nagy sikert vele. Az év végére nagyon megviselt a Dani körül kialakult állapot. A nyáron sokat beszélgettünk erről. Sokat komolyodott, de hát kamasz, és ez a dolog nincs még lefutva.

Nagyjából tehát, ezzel ért véget az elmúlt esztendő, és jött Gergő fiúnk beiratása.

Első felvételije nem igazán sikerült az ének-zene tagozatra. Nem figyelt oda, nem vette komolyan, de másnapra le is betegedett, kórházba kellett vinni. A tanárok elmondták, hogy az egyik legrosszabb felvételije az övé volt. Nos tudtam, hogy itt valami nem stimmel, mert itthon folyamatosan énekel, dobol és gitározik, ráadásul pontosan, és tisztán 4 éves kora óta. Miután én is tanár vagyok és ráadásul zenész, azt hiszem ezt objektívan meg tudom ítélni. Van türelme a zenéhez és szereti. Kértünk egy újabb lehetőséget, és Gergőt kézbe vettem, együtt készültünk. Az igazgató, akkorra már elmondta, hogy lesz pótfelvételi, és arra jöjjön el. Elmondta egy személyes találkozás alkalmával, hogy értesíteni fog az időpontról, és hogy még azon a héten lesz. Nem igazán tetszett, hogy ő értesít, hiszen egy igazgatónak egy csomó dolgot kell észben tartania, nem is az ő dolga értesíteni a szülőt. Félelmem be is igazolódott. Egész héten vártuk a hívását. Nem hívott. Azon a héten nem akartuk újra zavarni, gondolom terhes lehetett a számára, hogy újra és újra megkeressük. Következő hétfőn azonban bementünk, hogy mikor lesz a pótfelvételi, mire azt mondta a múlt héten csütörtökön reggel 9-kor várt bennünket, és mi nem mentünk. Értetlenül álltunk. Mondtuk jöttünk volna, ha tudjuk mikor van. Ő erre azt mondta, tájékoztatott minket. Ez egy patt helyzet, gondoltam, Neki egy rengeteg információt kel a fejében tartani, nekünk azonban csak a saját fiúnkét. Azt hiszem azt nem kell különösebben magyaráznom hogy a sikertelen első felvételi után, mennyire fontos lett a számunkra, hogy kaphasson egy újabb lehetőséget. Minden figyelmünket ennek szenteltük. Gergi minden nap kérdezte, hogy mikor kell menni a felvételire. Nagyon készült rá. Tudta hogy itt mindent bele kell tennie. Az előző találkozások alkalmával mindig behívott az irodába, hogy személyesen intézhessük Gergő pótfelvételijét, de miután nem jutottunk kézzel fogható eredményre, addigra a találkozások 1 perces rohanós szóváltássá váltak. Elmondtuk tehát, hogy ez egy félreértés lehet, mert mi tűkön ülve vártuk a jelentkezést, hogy mikor lehet menni. Hála Istennek kaptunk egy újabb időpontot, ahol a Marci énektanára felvételiztette, hallgatta meg Gergőt. A tanárnő el volt ragadtatva, azt mondta ide való, és kitűnően sikerült a felvételije. Nagyon megörültünk, és az Igazgató is szóban tájékoztatott, hogy rendben, a gyerek fel van véve, jöjjünk vissza augusztus 22-én a beiratkozásra. De írásban erről semmilyen tájékoztatást sem kaptunk. Mi ebben a tudatban töltöttük a nyarat. Nagyon örültünk, hogy kaphattunk egy újabb lehetőséget, ahol Gergő megmutathatta, hogy mit is tud. Még a gitárját is szerette volna elvinni a felvételire. Álmunkban sem gondoltuk hogy mi fog következni ezután. A megbeszélt időpontban tájékoztattak, hogy Gergő várólistán van, mert nem körzetes. Tehát ezt azután közölték miután a sikeres (pót)felvételi lezajlott, és elmondták, hogy felvették. Több tanár augusztus végéig úgy tudta, hogy Gergő fel van véve. Az igazgató úr azt mondta, menjünk vissza másnap. Visszamentünk. Akkor meg azt, hogy menjünk vissza 29-én. Ezeken a napokon már megjelenésünkkor lefagytak a tanárok arcai, látszott hogy zavarban vannak…24-én Gergőt átjelentettük állandó lakícmre a körzetbe, hogy ez se lehessen akadály. Erről tájékoztattuk az igazgató urat is. Kiderült hiába való volt, mert a januári állapotot lehet figyelembe venni. Méltányosságról itt már beszélni nem lehetett, pedig lehetősége lett volna rá. Elég, ha csak arra gondol, hogy a két testvére 6 éve odajár. De talán pont emiatt nem akarta. Ki tudja? Gergő közben otthon sírt, hogy akkor ő most nem járhat a testvéreivel egy suliba. Nos 29-én 13 órára kaptunk időpontot az igazgató úrtól, melyről 5 percet késtünk, s már nem volt ott. Tehát, ha odaérünk volna, sem kaptunk volna 1 percnél többet, hogy megbeszélhessük mi is folyik itt valójában. Utána futottam, és a parkolóban elértem. Egy mondatban arról tájékoztatott, hogy nem tudja felvenni, mert óriási túljelentkezés van. Próbáljuk meg talán szeptemberben valamikor….De mi nem augusztusban jelentkeztünk, túl voltunk egy sikeres felvételin, időközben körzetes is lett, a testvérei is idejárnak, és ennek ellenére sem vették fel, és akkor most van 3 napunk, hogy a Gergőnek iskolát találjunk. Elmentünk az önkormányzat oktatási csoportjához (mint az iskola felügyeleti szerve), ahol előadtuk problémánkat. Szerencsére pont az épületben tanácskoztak a város iskolaigazgatói, így megkérték az igazgatót fáradjon be. Ő ott annyit mondott, hogy nem jelentünk meg a felvételin… Innentől kezdve már jogos a feltételezés, hogy valami (számunkra eddig ismeretlen) problámája van velünk, minek következtében mereven és határozottan elzárkózik Gergő felvételétől. Az önkormányzatnál egyedül a jegyzőnek van hatásköre utasítani az iskolát, hogy Gergőt felvegyék. 30-án délelőtt sikerült elérni a jegyzőasszonyt, aki megígérte az ügy kivizsgálását. Azt is elmondta, hogy még soha ilyen merev ellenállást nem tapasztalt, mint ebben az ügyben. Mi értetlenül állunk az ügy előtt. Ennél még az is egyszerűbb lett volna, ha elmondják, hogy miért nem akarják Gergőt felvenni. Persze ami miatt nem veszik fel, az indok nem lehet, ezért ezt valószínüleg sosem fogjuk megtudni. Egyszer az igazgató elmondta, hogy nem minden tanár örül annak, hogy egy újabb Birta fiú kerül a suliba. Ezek szerint Gergőt már akkor elitélték, mielőtt megismerték volna. És ők magukat PEDAGÓGUSOKNAK nevezik!!!!!

Ennek mindenképpen mi vagyunk a vesztesei. Mert ha fel is veszik a Gergőt, vagy ha nem, akkor megmarad a kialakult állapot, melyben kérdés hogy hogyan lesz tovább a két (vagy mindhárom) fiúval? Ők (ezek szerint) azt tehetnek amit akarnak, mert egy nyílvánvaló esetben sincs jogorvoslat. Egy minden hájjal megkent tanárnak elég csak helyzetbe hozni egy olyan srácot mint a Dani. És már okot is találtak a kirugására, vagy elég, ha mindenből leosztályozzák, és akkor küzdhet az a gyerek ahogy csak akar a továbbtanulásban. Az a szomorú, hogy ahogy elbántak velünk ezen a nyáron, azok után mindezeket simán el tudom képzelni róluk. Egy biztos: Ebben azt is megtapasztalhatták, hogy viszont mi mindenre oda fogunk figyelni, és mindennek a végére fogunk járni. Hát itt tartunk most. 31-én reggel a Jegyzőnő telefonált, Gergőt nem vették fel az iskolába.

ez az én életem (2011)

2011-06-27T09:25:00.000-07:00

Amikor ezeket a sorokat készültem leírni, akkor az jutott az eszembe, hogy szeretnék objektív lenni, amennyire ez lehetséges. Már régóta foglalkoztatnak ezek a dolgok, melyek érlelődnek bennem, hiszen ezekkel élek együtt évek óta. Korábban (ide) a blogomra írtam hasonló témakörben.
Az ember sokféle. Mindannyiunknak vannak jó és rossz tulajdonságaink. Vannak dolgok, amiken tudunk változtatni és vannak amelyeken nem. Vagy csak szeretnénk . Az élet arról szól, hogy felismerem e a hiányosságaimat, és tudok e azokon változtatni, vagy ha nem, akkor megpróbálok e azzal takarózni, hogy „én nekem ez nem megy és sosem fog menni, mert én nem ilyen vagyok”. Egyáltalán milyen vagyok? Tényleg, miben tudok változtatni, ha felismerem hogy ebben vagy abban kéne? Főleg ha az ember már nincs abban a korban, amikor ez még az élet része (gyermekkor, a megismerés és a fejlődés a társadalomba való beilleszkedés kora).
Ha nem úgy sikerülnek a dolgok ahogyan szeretnénk, akkor mindig keresünk okot, hogy mi miért nem megy. Nem megy már évek óta. Van, aki folyton másban és a külső tényezőkben látja az okokat. Én inkább magamban keresem, bár látom a külső tényezőket is. Aztán az évek óta tartó meg nem szűnő problémák spirálszerűen felcsavarodnak és gerjesztik önmagukat. Persze lehet hogy rosszul állok hozzá a problémákhoz, és rugalmasabban kellene venni az akadályokat. „Á ne vedd olyan komolyan”… de akkor miért kelek fel reggel? Mi végre teszem a dolgom? Persze tudom, hogy van aki leéli az egész életét úgy hogy egyszer sem teszi fel magának ezeket a kérdéseket. De ha van valami ami bele van égetve a processzoromba, ami nélkül nem tudok létezni az a kreatív alkotás vágya. 10 éves koromban emiatt kezdtem gitározni, és a zenében találtam meg az önkifejezés eszközét. Ezen most 41 évesen már nem biztos hogy tudnék változtatni. A munkám nem egyszerűen csak a munkám. Ezzel tudok létezni, mert ezzel tudom kifejezni magam. A probléma az, hogy ebből kell egzisztenciát is teremteni. Ha nincs munka, akkor is az alkotó ember csinálja tovább a dolgát, mert alkotásaiban dolgozza fel a vele történteket. Fel sem merül, hogy akkor stop és valami más. Terápia ez. És mint ilyen kényszer is, mert nem lehet nem csinálni. A művész, mint ilyen önző, mert akkor csak másodlagos a közönséghez való eljutás vágya (de nem elhanyagolható!). Tulajdonképpen ma ezt éljük. A kutyát sem érdekli az amit csinálok, mégis tele vagyok alkotásvággyal és a legnagyobb ellenségemmel az idővel harcolok, hogy legyen lehetőségem kiírni magamból azt a sok mindent ami itt érlelődik bennem.
Legaktívabb éveim múlnak el a "semmittevésben" amit gyűlölök leírni, mert most is vonaton írok, megyek tanítani. Folyton az az érzés folytogat, hogy nincs időm semmire sem. Most még legalább van tanítvány. Koncert már évek óta szinte semmi. A bulikötés is rémtörténet, és én sem vagyok igazán rámenős. Az sosem ment. A másik, hogy vannak olyan alapdolgok az életemben amelyek magas prioritást élveznek. Ilyen a család. Ha valaki megpróbál úgy nevelni gyerekeket hogy ne csak nőjenek mint a dudva, hanem megpróbál következetesen ott lenni az életükben az hihetetlen energiákat emészt fel. Ezért miután az ember energiája véges, ezért 2x is meggondolja mibe fektetek plusz energiát. Mert azt máshonnan kell elvenni. Ha valakinek nincs legalább 3 gyermeke az nem is tudja miről beszélek. Az én srácaim ráadásul igen aktívak, és azt gondolom, az átlagosnál több odafigyelést igényelnek. Büszke vagyok rájuk, szeretem őket, biztosan mindent ugyanígy csinálnék ha még egyszer kezdeném, és közben vívódom magammal, mert az életem másfelé vett irányt…de nem gondolom hogy ettől….sokat töprengek ezen. Furcsa ambivalens érzések között.
Ábrándozom. Szeretem az álmaimat. Azt várom, hogy egyszer valóra válik belőle valami. Hogy csak alkotni kell, és zenélni, hangszerelni, színpadon állni. És ez elég a családnak. Megtanultam valamit amiről azt hittem, hogy elegendő lesz, és évek óta próbálok szembesülni azzal hogy ez egyáltalán nincs így, és a szellemi tőkém teljesen értéktelen. Furcsa ellentmondás, hogy az értékek amelyek sarrokkövei voltak felnőttéválásomnak, szóval azok szerint tudom hogy értéket teremtek (próbálok) de a valóság ezzel szemben az, hogy ez már csak a fejemben van így, vagy egy virtuális világban. A valóság olyan mint egy rémálom, amiből jó lenne már felébredni.
Ezért is él bennem a vágy, hogy menni valahova el innen, amíg még képes vagyok arra hogy újra kezdjem valahol. De tudom mert megpróbáltam, hogy ez az én koromban már nem olyan egyszerű. Azt hiszem erről (is) lemaradtam. Persze kialakulhat a mostaninál egy jóval rosszabb helyzet is, ami azonnali lépéseket követelne, és akkor nem lenne helye és ideje a morfondírozgatásnak. Tulajdonképpen akkor nincs is nagy baj, ha még van időm ezzel foglalkozni.
Édesanyám mondta, hogy mennyire elszomorító, hogy most 41 évesen mikor épp ki kellene teljesednie a munkámnak, a napi megélhetéssel kell küzdeni, és ez szinte minden energiámat leköti. Ahelyett hogy a 30 éves tapasztalatomat adnám és alkothatnék. Igaza van. Keresem az identitásom, a helyem a világban. Én művész vagyok. Úgy is fogok meghalni. Ezen nem változtat már semmi. Az sem, ha utcát fogok seperni, mint Miskolcon a friss diplomások.
Nagyon sok minden érdekel, amiről azt gondolom hogy értek hozzá. De nincs mindenre energiám, és azt sem tudom eldönteni, melyik lenne az amelyik több eséllyel kecsegtet, már ami a fellépés és a pénzszerzés lehetőségét illeti. Azt hiszem bármibe is kezdenék, a bulikötés/pénzszerzés stádiumában bármelyikben elbuknék.
Van egy pár kollégám., remek jó koncertszervezők. Jellemző módon egyedülállók. Kidobják őket az ajtón, visszamásznak az ablakon. Nem is csinálnak belőle problémát. Fel sem veszik. Én meg belebetegszem egy ilyenben. És ha valaki belefog ma a koncertszervezésbe, valahogy csak olyanokkal fut össze, akik vagy elfelejtenek visszahívni, vagy nem is akarnak, vagy eleve kötözködő ellenfélt látnak a zenészben és ebből az aspektusból kezdik a tárgyalást, vagy kifejezetten rosszindulatú módon átverésre játszanak (megtörtént ilyen is), vagy nem akarnak kifizetni. Általánosan jellemző ez a magatartás. A fél kezemen meg tudom számolni, hány olyan emberrel találkoztam itthon, aki azt tette amit mondott. Ma már feltűnik az embernek ha valaki korrekt. A zenésszel kapcsolatot tartó koncertszervező, klub tulajok általában lenézik a zenészeket, vagy tökéletesen megbízhatatlanok. Tulajdonképpen ez egy hiányszakma. Eleve nincs is nagyon pénz ebben a dologban, így aki ezt csinálja az az valami(k) mellett teszi. Ettől ez neki már plusz teher, és így is áll hozzá. Aztán vannak az öreg zenészek, akik a múlt rendszerben a rendszertől kapták a megélhetéshez/jóléthez szükséges útlevelet/fellépéseket. A rendszerváltás óta tömörültek különböző formákba és a tűz körül ülnek, és várják, hogy leessen valami az államtól, majd azonnal összekapnak rajta. Ide kívülálló be sem teheti a lábát. Miután az idő múlásával a csepegtetett támogatás is kevesebb lett, ezért a tűz körül ülők sokkal agresszívabban védik territóriumukat, egymásnak is mennek, hiszen a megélhetésükről van szó. Méltatlan szituációk alakulnak ki. Sokéves barátságok mennek rá.
Aztán én beszorultam két generáció közé. Olyat is hallottam koncertszervezőtől, hogy a fiataloknak is kell lehetőség és -én aki már régóta a szakmában vagyok- adjak helyet a fiataloknak. Ezzel nem is lenne baj, csakhogy miért gondolja, hogy én veszem el bárkinek is helyét? Megnézte egyáltalán a koncertnaptáramat? Látta hogy az elmúlt 4 évben volt összesen annyi fellépésem mint azt megelőzően 1 év alatt? De neki mint ebben a műfajban dolgozónak nem kell tudnia minden zenészről (bele értve engem is) hogy aktuálisan ki az aki épp sokat játszik és ki az aki nem, de azt illene, hogy az ő munkahelyén még sosem szerveztem saját csapattal koncertet, vagy csak évekre visszamenőleg. Az öregeknek én nem az ő nemzedékük vagyok. A nálam fiatalabbaktól meg elveszem a lehetőséget.
Tulajdonképpen 2004 és 2007 között mikor elkezdtem Lengyelországba járni egyedül, akkor éltem „fénykoromat”. Az azért is volt jó, mert kívül esett minden itthoni marakodáson. Utólag kiderült, hogy ez vagy nem érdekelt senkit (nevezetesen hogy egyedüli magyarként próbáltam országunk jó hírnevét öregbíteni európában főleg lengyelországban amerikai sztár jazz zenészek mellett,) vagy a visszájára forgatták: Mit akar ez itt, annyit játszik ez külföldön, és miért pont ő? Igazából vagy nem vettek tudomást róla, vagy kifejezetten irritálta az itthoni közeget az a siker, amit megélhettem.
Még ezt megelőzően mikor NY-ból hazajöttünk 2000-ben mindenkinek meséltem, hogy zenélésből nem sikerült megélni és parkettáztam. Eszembe sem jutott, hogy titkoljam, nem is lett volna miért. Mindent úgy meséltem ahogyan az történt. Sőt büszkén mutattam fényképen a munkáimat. Amikor az első hazai rangos jazzfesztiválon felléptem, egy fő koncertszervező aki ráadásul tanárom is volt korábban, mikor meglátott, csatlakozott a társasághoz ahol ültem és beszélgettünk. A társaság csak kollégákból állt. Gondolom az illető (talán magából indulhatott ki) mert a köszönés után jó hangosan rögtön rá is kezdte: Mit is csináltál te NY-ban? Parkettáztál? Gondolom nagy leleplezésnek szánta, biztos volt benne, hogy nemlétező sztorikat mesélek a kollégáknak, és most majd jól odatesz, és rámhúzza a vizeslepedőt. A kollégáim szólaltak meg helyettem: És mi már láttuk milyen csodálatos intarziákat csinált, és ahhoz képest nézd meg most kikkel játszik…. Miután látta hogy ez nem jött be neki odébb somfordált. Ez jól jellemzi a kollégák egymáshoz fűződő viszonyát.
Volt olyan kollégám, aki felhívta azt a vidéki koncerthelyet ahol játszottam volna a zenekarommal azzal, hogy az ő zenekara is a városban játszik pár héttel azután, és van egy közös tag a zenekarban, és ha lehet ez ne legyen mert akkor ki fog elmenni az ő koncerjükre. Ez megtörtént……
Volt olyan turném, ahol a koncertet szervező cég nem fizette ki a sztárzenészeket (a mai napig) és ezzel tönkre is tették több éve építgetett nemzetközi jó kapcsolataimat, mellyel felbecsülhetetlen kárt tettek nekem. Ugyanis ezek a muzsikusok az én közbenjárásomra jöttek el. Engem ugyan nem hibáztattak, de soha többé nem utazhattam. A meghívások elmaradnak. Nem tudsz mit csinálni ezt is be kell nyelni. De ennek a fantom cégnek az egyik tulajdonosa nem hogy összehúzta volna magát, hanem egyenesen annyit üzent sms-ben hogy „kispályás pöcs vagyok ebben a szakmában”(szó szerinti idézés) miután 6500 euróval és most már 4 évi kamattal tartozik. Ha nyernék a lottón, kiutaznék lengyelországba és én letenném a lét. Jóvá nem tudnám tenni, de ez nagyon bánt, hogy ezt elbuktam. Ez 2007-ben történt.
2008-ban bejött a világválság, és onnantól kezdve elszigetelődök, csak a koncertszervezők fejében maradtam sokat játszó a fiataloktól a lehetőséget elvevő nemzetközi hírű jazz zenésznek.
Ez vicc komolyan mondom. Mert közben minden hónapban kijönnek a számlák, és a gyerekek nőnek, és ott a már emlegetett kreativitás is ami meg szeretne működni.
Konkrétan azt történt, hogy olyan szinten bürokratikus a rendszer itthon, hogy ha pályázni akarsz, elképesztő papírok tömkelegét kell összegyűjteni, és pénzügyi bonyolítóval is rendelkezni kell, mert egyéni vállalkozóként nem kaphatod meg a támogatást, ha egyáltalán kapsz. Nos ez azt jelenti, hogy ha ma van kiadó, az csak arra kell hogy ebben közvetíteni tudjon. Az az idő már régesrég elmúlt, hogy pénzt tennének bele. Az már fehérholló kategória ha ezt valaki ingyen „barátságból” elvállalja. Általában leveszik érte a sápot. De ha van támogatás pénzt már egy cégnek sem kell bele tennie. Ennek ellenére mikor kiadót kerestem e célból, beszéltem olyan „öreg” tűz körül ülő muzsikussal aki kifejezetten le akart beszélni arról hogy pályázzak. Konkrétan nem akartam hinni a fülemnek. Meg akart győzni a fent említett okokkal, akkor egy kettőre reflektáltam még az elején, hogy semmi sem vonatkozik rám abból amit ő akadályként előhoz, de mikor sablonszerűen kezdte sorolni szép egymás után a hülyeségeket, én éreztem magam kellemetlenül, és azt gondoltam magamban, vajon kinek segít az ha megpróbálom felvilágosítani a hülyeségekről amiről beszél? Így hagytam hagy mondja végig, megköszöntem az intelmeit (hiszen azért hívtam -egyébként nem is őt hanem egy kollégáját, de sajnos átadta neki a telcsit- hogy segítséget kérjek….megkaptam) az jött le hogy ez a tűz körül ülő ember hangjából félelem szólt és csak egy merő gond volt az egész ember, és az jutott az eszembe, hogy milyen rossz lehet így élni? Rettegni, hogy lesz e támogatás, vagy sem. Kapok e avagy valaki más? És én is csak azért telefonáltam, hogy rádöbbentsem: egy nevezővel több a csapatban. Az utolsó lemezem 2004-ben jelent meg. Egy 2009-es felvett anyagot nem tudok megjelentetni. Nincs rá 210e ft!!!
Persze ettől nem fog lemezem megjelenni ami elég elszomorító, de nem is vesz ma már senki sem lemezt. De a zenésznek ez egy "aktus" amivel jelzi: csináltam valamit! Élek! Dolgozom!
Amit fontosnak tartok itthon felveszem, és adok néhány koncertet a saját dolgaimból évente. Ennyi maradt középkoromra.
És megpróbálok az energiáimmal óvatosan bánni. Amikor az ember megpróbál valamit létrehozni amiről azt gondolja, hogy értékes, nem tud eljutni ahhoz a pár emberhez akit ez még egyáltalán érdekel, mert még szakmán belül ellehetetlenítik a helyzetét.
Az elmúlt 20 év morálja nem tett jót sem fiatalnak sem öregnek. A fiatalokat őszintén sajnálom, beleértve a saját gyerekeimet is. Hiányzik belőlük a tisztelet az elkötelezettség. Az egész társadalom az oktatástól a szórakozásig úgy van berendezve, hogy mindenki maga dönti el hogy neki mi a jó. A gyermeket ha az iskolában egy tanár bántani merné mert lopott és zsarol és tűrhetetlen módon viselkedik, akkor a bíróság elé cibálhatja a szülő, pedig lehet hogy 2 büdös nagy pofon helyre tenné. Nincs férfi tanár, nincsenek példaképek. Az oktatás teljesen elinflálódott elértéktelenedett. Milyen okot tudok mondani a gyerekeimnek hogy miért tanuljanak? Azért hogy utcaseprő legyen belőlük? Ma semmiben sem motiváltak a gyerekek, mert nem szabad őket kötelezni semmire sem. És majd ő eldönti hogy neki mi a jó. Minden ami könnyen jön könnyen is megy. Ilyenek a tv műsorok, ilyen a zene, és minden felhigult, elértéktelenedett. Egy fontos dolog van csak a zseton és az ezzel járó hatalom. A többinek meg jut a gürcölés ami mellett nem jut idő és energia azokra a dolgokra amelyek igazán emberré teszik az embert. Az értékek elhalványulnak, én magam dönthetem el hogy mi kell nekem, de nem igazán tudok ezzel élni, mert senki sem tanított meg bennünket értékítéletet mondani dolgok felett. És azt is elhitették hogy ezek nem is fontosak. Elképesztő milyen világot csináltunk magunknak. Ha egy zenészre 10e ember volt kíváncsi 86-ban, arra ma jó ha 300. Senkinek sem fontos. Nincsenek fontos dolgok. Mindenki hagyja békén a másikat. Mert ami kevés időm marad a gürcölés adta pörgés mellett azt pihenéssel akarom tölteni. Olyanok lettünk mint a gépek. Kiszolgáljuk a pénz forgalmát.
Ezelőtt 15 évvel is azt mondtuk ennél már nem lehet rosszabb. Mára megtanultam, mindennél lehet rosszabb. Az álmaimat nem akarom (még) feladni. Addig van értelme reggel felkelni amíg ezek az álmok megvannak.
Persze mindenki aki ezt elolvassa, akár zenész, akár műkedvelő, vagy csak szemlélődő, van egy véleménye ami nem feltétlenül egyezik az általam leírtakkal. A szakmámban talákozva kollégákkal a felvetett problémák mind jelen vannak a többiek életében is különböző szinteken.
De általában senki sem szeret erről beszélni. Fontos a látszat, és nem akarjuk mutatni, hogy sebezhetőek vagyunk. Fentartunk egy látszatvilágot, szeretnénk vele azonosulni, de csak otthon mikor magunk vagyunk akkor látjuk, hogy messze nem az vagyok, mint akit mutatni akarok. Félünk a valóságtól, pedig ez a látszatvilág a legelképesztőbb dolog. Ez hajt bele minket olyan dolgokra amikhez ha őszinték lennénk megmondhatnánk hogy nem is érdekel, vagy csak hogy el sem tudom dönteni hogy érdekel e, mert azt sem tudom miről van szó. Kiváló példa a tv reklámok!
Nincs a szakmánkban semmilyen összefogás, és összetartás, mert a többség (a szakma többsége) mindig csak szemlélője lesz a kisebbség munkáinak. És ez általában keserű irigységet szül. Amikor valaki azt érzi, hogy most ő ülhetett a tűz közelébe akkor mindenki mást automatikusan rivális ellenfelének tekinti, és ennek megfelelően is kommunikál.
Nem tudok elképzelni, olyan érdekrendszert ami a többségnek megfelelne legalább annyira, hogy az összefogás létrejöhessen. Létrejöhessen annak érdekében hogy a többségnek jusson kiszámítható munka. Na ez is csak egy álom marad…
Elszomorítónak tartom, hogy nem lehet itthon dolgozni, és mint annyi más szakmában nálunk is megindul a kivándorlás. Ha tényleg sehol sem kellek, és annyit tanítok, hogy estére már beszélni sem tudok, még akkor sem tudom eltartani vele a családomat. Akkor eszembe jut hogy egy angliai iskolában, ha gyerekeket tanítok, akkor abból jobban el tudom tartani a családomat. 1999-ben parkettásként (parkettáns XD) eltartottam a családomat. Senkinek még csak fel sem tűnne, ha elmennék innen. Talán többen örülnének mint sajnálnák, vagy egyszerűen csak közömbösek lennénk. Tágabb értelemben nem az a baj, hogy velem mi van. Ha nem az hogy az én esetem nem egyedi. Mi van itthon? És mi lesz? Kinek fontos? Kinek van hatalmában változtatni ezen? Lehet ezen egyáltalán változtatni? Akarunk ezen változtatni, vagy csak hagyjuk, hogy sodorjon minket?
Görcsösen ragaszkodok az értékekhez amik meghatározták az életemet. És próbálom a tanításban ezt tovább adni. Hihetetlen fontos. Nem tudom, hogy azok kakik hozzám jártak, azok közül hányan ismerik fel ennek jelentőségét. Mert annyit tehetünk hogy a magunk helyén tesszük a dolgunk amiről úgy ítéljük meg hogy helyes. De nagyon nehéz árral szemben úszni egész életedben.
Én eladtam az okostelefonomat, mert annyira "jó" volt, hogy akkor is azt nyomkodtam, ha arra egyébként semmi szükség sem volt. Ugyanígy vagyok a televíziónézéssel is, és a közösségi portálokon való lógást is megpróbálom ugyanígy visszaszorítani, mert kevés az idő az értékes dolgokra, és úgy csúszik ki a kezünk közül mint a folyó víz....
Nagyon okosan kell bánni az idővel, mert mire észreveszed, hogy kevés van belőle, rendszerint már elvesztettél vele egy csomó lehetőséget.
Mondandómmal nem támadni, és nem frontot nyitni akarok. hanem nyíltan beszélni a problémákról. Megoldás nincs, de ha mégis, akkor az az ahhoz vezető út első lépése a kommunikáció. Az ha beszélünk róla.

fiatalkori bűnözés

2011-05-31T07:43:00.000-07:00

A nagyfiam (13 éves) táskájából kilopták a mobiltelefonját. Ma egy 6-os megkereste azzal, hogy 5000ft-ért visszakaphatja.

Egy új dal

2011-05-25T09:29:00.000-07:00

Egy dalverseny hozta meg a motivációót, hogy Jim barátommal összedobjunk egy dalt. Én a magam részéről büszke vagyok rá, és hálás vagyok Istennek, hogy a legalább 12 éve tartó várakozásom nem volt hiábavaló. Talán kevesen tudják rólam, de engem mindig is érdekelt a "popzene". A jó könnyűzene. Sokat is hallgatok ilyet, és magam is ezen az úton kezdtem. Egy jazz produkcióhoz sokkal könnyebb a megfelelő embereket megtalálni, mint egy énekes produkcióhoz. Kell egy jóhangú énekes. Aki nem csak jól énekel, de a színpadon is megállja a helyét. Akinek a habitusa hasonló. Úgy értem a zenéd passzol a személyiségéhez. Ha ráadásul még jó szövegeket is ír, az vagy nagyon befutott és foglalkoztatott valaki (tehát nem ér rá), vagy nincs is ilyen tán. Vagy mégis? Kérdezhetnétek miért angolul, és miért pont egy amerikai? Hiszitek vagy sem, ez teljesen véletlen volt. Én itthon magyar nyelven is próbálkoztam, és próbálkozom most is, gondoljatok csak az Evangélikus Egyház által támogatott és szervezett nyári zenei táborokra, ahol Huszák Zsolt fantasztikus tehetségű ember plántálja az új generációkból a tehetségeket. És ebbe a munkába én is beálhattam. És őrületes tehetségek vannak és jönnek. Nekem már van is választottam a fiatalok közül, de egyenlőre még nem összehozható. Ki kell várni az idejét. Életem úgy alakult, hogy sok amerikai kapcsolat szövődött a hosszú évek alatt, de munkámban nem tudtam előrelépni (most a jazz munkákról nem beszélek) Mindenesetre Jim egy nagy felfedezés volt számomra. Neki szíve lelke a zene. Ez talán hallatszik. Misszionárius aki mindig is szeretett volna énekelni „komolyabban”, mint hogy nem ez a fő foglalkozása ( Hál' Istennek :) ). És a tehetsége csak keveseknek volt elérhető. Ők itt éltek nálunk magyarországon 8 évig. Sokat segítettek rajtunk, a házukat osztották meg velünk mikor építkeztünk. De 8 éven át nem derült ki hogy micsoda lehetőség van a levegőben. Csak mikor visszautaztak az államokba. Az internet adta lehetőség ma már megadja, hogy leküzdjük a problémát, és készülhetnek a dalok. Egyenlőre csak a neten tudjuk népszerüsíteni, illetve netes versenyeken indulni, de őszintén szeretnék már azzal a problémával megküzdeni, hogy hogyan organizáljunk egy esetleges turnét, itthon, vagy bárhol a világban. Ez az első dal meghozta a kedvet a folytatáshoz. Nos nem is szaporitanám tovább a szót. Itt a felvétel:

YouTube Link

.

Sir Ken Robinson

2011-05-09T10:59:00.001-07:00

Megnyugtató, hogy ebben a mai világban, még vannak gondolkodó emberek. Bár a megoldást ők sem tudják, de legalább páratlan módon tudják elénk tálalni:
10-15 perces
sir ken robinson

A bulikötés örömei 2011-ben

2011-04-13T08:16:00.000-07:00

Február végén, március elején, elkezdtem telefonálgatni, hogy az új zenekaromnak bulit próbáljak lekötni. Az egyik helyszin tulajdonosát 17 éve ismerem. Sem jóban, sem rosszban nem voltunk soha. Amolyan kollegiáris kapcsolat.
Mondam neki, hogy szeretnék náluk is bemutatkozni az új formációval. Mondta, hogy sajnos hónapokra be van telve és legközelebb csak május végére tud időpontot adni. Mondam semmi gond, mindenütt így megy. A dolgoknak van átfutása. Egyszer úgy is eljön az a nap. Mondta hívjam fel egy pár nap múlva, mert akkor lesz nála a notesz. mondtam O.K. Hívtam, és adott egy időpontot. Végigkérdeztem a zenekart, mindenkinek jó volt. Viszzahívtam, és mondtam jó. Megállapodtunk az összegben, a szállításban, és el is könyveltem magamnak, hogy milyen kevés hely van ahol ilyen korrektül fizetnek. A koncertet elkezdtem hírdetni. Eltelt egy pár hét azóta, és gondoltam felhívom, hogy kérjek plakátot, szórólapot, hogy helyileg én is tudjam hírdetni a bulit.
Felhívtam:
én: - Szia! Bocs a zavarásért, csak azért hívlak, mert ha van esetleg plakát, vagy szórólap a bulira, akkor vinnék belőle, hogy én is hírdethessem a bulit.
ő: -Milyen bulit?
én: -.....őő Hát amit május x-re lefixáltunk.
ő: -Nem emlékszem, de milyen jó hogy hívtál, mert így legalább kiderült.
én: -Én már hírdettem a bulit.
ő: -Sajnálom, de ezt az időpontot már korábban odaígértem valaki másnak.
(Most akkor nem emlékszik, vagy odaígérte másnak? Honnan tudja fejből, hogy ki van azon a napon, ha nekem napokat kellett várnom, hogy a noteszéből kiderüljön egy szabad nap? Erre notesz nélkül is emlékszik, hogy az biztos nem jó. És ha úgy van ahogy mondja, akkor miért adott rossz időpontot, ha az korábban már másé volt? Az nem volt beírva a noteszba?)
én: -De, mondom megállapodtunk az összegben is, és a szállításban is.
ő: -Sajnos, nincs pénz, nem tudom a támogatónktól, egyáltalán kapok e támogatást. Már az aktuális hónap is bizonytalan.
(Most akkor pénz nincs, vagy az időpont foglalt?)
ő: -De jelentkezz június elején, hátha szeptembertől....
én: -Még jó hogy hívtalak, különben ki sem derült volna.
ő: -Igen, jól tetted hogy hívtál.
én: -Köszönjük a lehetőséget! Szia!
ő: -Szia!

Soha rosszat nem mondtam erre az emberre. Ennek ellenére van sejtésem mivel érdemeltem ki ezt a beszopatást, csak nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet.
Megtörtént. Tanultam belőle.

cikk

2011-03-21T11:28:00.000-07:00

Ma egy cikk jelent meg velem Maloshik Robi tollából:
jazzma.hu

Line6

2011-03-19T11:34:00.000-07:00

ÚJ CUCCOM LETT!!! LINE6 Ez valami egészen más......
Egy magamfajta zenész, nem ért a gitárerősítők belsejéhez. Ezt általában nem is várja el senki tőlünk. Mégis az erősítők fejlődésével, az újításokat úgy kell eladni a gitárosoknak, hogy valahogyan azért ők is megértsék, miről is van szó. A hangok annyira kifinomultak lettek, hogy az ilyen változásokhoz, "érett" sokat hallott fül kell, hogy meghalljuk. Persze van egy olyan csoportja is ennek a közösségnek, akik az újak ellenében mind inkább a régi jól bevált módszereket részesítik előnyben. Én magamat e kettő közé sorolom. Szeretem az egyszerű dolgokat, amik egyszerűségükben nagyszerűek. Ugyanakkor lenyűgöznek a fejlesztések, az új megoldások is, a mindent tudó "U.F.O" dolgok. Én tökéletesen értem, amikor arról beszélnek, hogy csak a kézzel forrasztott erősítő az igazi, és el is hiszem, hogy ott tényleg minden részletre kiterjedően figyelnek minden forrasztásra, és az anyagok kiválasztására. Ez vonzóvá és értékessé tesz egy erősítőt. Ugyanakkor engem egyáltalán nem zavar egy nyomtatott áramkörös erősítő sem feltéve, ha ettől nem rosszabb a hangja, vagy nem zajosabb vagy ilyesmi. Tehát felőlem lehet akármilyen belülről, ha a játék közben „olyan”. Ugyanakkor engem is lenyűgöznek a nagy tradíciókkal rendelkező nevek. Nekem is "kéjes érzés" egy nagynevű cég erősítőjén játszani. Sokféleképpen lehet egy termékre gondolni mikor vásárlásra készül az ember, és azok akik ezeket gyártják ezzel pontosan tisztában vannak. Engem ma már egyáltalán nem zavar, ha egy erősítő Kínában készül, mert sok igen jó minőségű gitárt és erősítőt használtam már, és azt tapasztaltam, hogy nem marad el a nagynevű országok termékeitől. Ma már nem. Ezért nehéz balanszírozni, a különböző érzések és szempontok között, a praktikusságról és a használhatóságról már nem is beszélve. Én magam is néha erre teszem a hangsúlyt, néha meg másra, és a szerint választok. Most megint egy új felszereléssel fogok dolgozni, ami eddigi gitározásom alatt az egyik legkomolyabb, több szempontból is. Medgyesi Tibi barátom, hangszerkészítő Mester, és a Line6 hazai forgalmazója, már hosszú évek óta, nagy segítége a hazai gitárosoknak. Ő az az ember akivel 15-20 éve van olyan kapcsolatom, amiben többször is komoly segítséget, és támogatást kaptam valamely új termékkel ami épp aktuálisan érdekelt. Már évek óta használom a Line6 termékeket, és a praktikusságuk, és a hangminőségük az ami megfog. Régóta „fűztem” Tibit, hogy jó lenne, ha egyszer megléphetém, hogy a teljes felszerelésem (már ami erősítő és effekt frontot illeti) Line6 lehetne. Persze a világ gazdasága az elmúlt években pont nem arról szól, hogy a nagy cégek a zenészek után kapkodnának reklámozás céljából. Nálunk biztosan nem. De még ha így is lenne, Magyarország egy olyan kis pont marad a nagy multik szemében, hogy igazából még az ingerküszöbüket sem érjük el. Ezért itthon, csak a forgalmazótól függ, hogy kap e valaki bármilyen támogatást. Tibi barátom minden jelenlegi nehézség ellenére vállalta, és így az új felszerelésem a Line6-től egy DT-50 fej, egy DT-50-412 láda, és egy HD500 effekt-vezérlő pedál lett ami szerintem hangminőségben és szolgáltatásban vezető szerepet tölt be a piacon.

Ha egy szóval kellene jellemeznem: Elképesztő! Azt hiszem a Line6-től elvitathatatlan, hogy világvezető lett a gitárerősítők és effektek területén, elsősorban az innovációnak és a remek marketingnak köszönhetően. De ők ezt a jelek szerint nagyon komolyan gondolják, és a modellezést egy egész más szintre emelték. Sőt irányt változtattak. Most már nem pusztán valamely híres cég erősítőjét próbálja reprodukálni, hanem megadja ezeknek a tipusoknak az alapkarakterét, amivel az előbb említettek, is létrehozhatóak, de ezek alapján a saját hangszíned tud megszületni, egy-egy kedvenc karakter alapján. Tulajdonképpen nem is igazán az a fontos, hogy "pont úgy szóljon". Hiszen ez sosem érhető el, már csak ha a ládákra és a hangszórók sokszínűségére gondolunk. De minden létező alapkarakterben elképesztően szép és részletgazdag hang szólal meg, minden stílus képviselőjének. Nem nagyon van olyan hangkarakter, és effekt elektromos gitárban, amit ez a cucc ne tudna elképesztő szinvonalon. Hihetetlen számomra, hogy a sok kábel kötözgetésnek vége, és az effekt ami egyben a fejet is vezérli, 1db xlr kábelen csatlakozik a fejre, és ezen keresztül minden funkciót ellát. A pedálban elképesztő effekt arzenál van az m13 alapján, bár fejlesztették a pitch shiftet is, és a gitárszinti hangokban is vannak javulások. A reverb algoritmusokban is soha nem hallható terek vannak, amivel nagyon futurisztikus hangzások érhetőek el. Miután a pedálban állítod össze a soundot, és ez „csak” utasítást ad a fejnek hogy csinálja, ezért az effekteket bárhova kötheted, az erősítő elé, vagy mögé, berakhatsz 3 delayt ha akarsz, konkrétan tényleg végeláthatatlan a variációs lehetőség, és elképesztő színvonalon megy ez az egész. A soundkészítés nincs a fejhez kötve. Megcsinálod fülesen, majd rádugod az erősítőre, és az előállítja élőben ugyanazt, nincs szükség nagy korrekciókra, hogy akkor ami vonalon jól szól, akkor az élőben hogyan fog szólni. UGYANOLYAN JÓL! Nem tudom van e a piacon egyáltalán olyan termék, ami ennyire jó minőségben, és ennyire flexibilisen tudja kezelni a gitárhangot, akár stúdióról van szó akár színpadról. Az élő koncerteken hihetetlen élmény volt játszani. teljes a komfort. A különböző hangzások, hangerőarányait kellett jól belőni, illetve az effektek jelszintjéből levenni, de ez a második bulira be is állt. Drágább, nagy nevű cucc még sok van a piacon, de ilyen sokoldalú és minőségű nincs. Még a Fractal Audio sem. Mert a stúdió cuccai sokkal nagyobb kapacitással futnak, de az élő zenei "illesztés" messze nincs úgy megoldva mint a Line6-nél. Ezért azt gondolom, hogy az árához képest olyan minőséget kap az ember amivel jelenleg senki sem tudja felvenni a versenyt. Én melegen ajánlom mindenkinek kipróbálásra a cuccot!!!!
Nyáron a Gitármániatáborban bemutatom a cuccomat!!!!!
A HD500-ról már készítettem egy videót, vonalból a gyári hangszínekből egy csokorral.
HD500 gyári hangmintái

A DT-50 és 412-vel is elkészítettem a videót:
DT 50 1. rész
DT 50 2. rész

Lesz majd még videó ahol azt szeretném bemutatni, hogyan működnek ezek együtt!!

Bartók Interview from the Ask the Composer series

2011-03-06T11:06:00.000-08:00

Kodály-zenei

2011-03-06T11:05:00.000-08:00

miből él a zenész?

2011-02-21T04:41:00.000-08:00

Aki a honlapomon jár, láthatja, hogy nem sokat játszom. Ezt igen nehéz lelkileg megélnem, de nem erről akartam írni.
2005 áprilisában a Zenészmagazin címoldalán szerepeltem, és a cikkben a 2004-es évet taglalva számolgattuk a riportot készítővel, hogy 11 különböző formációban szerepeltem. Ez mára elérte a nullát. Az okok közt sok minden szerepel, tulajdonképpen ezekről akarok írni, de ezek az okok nem a megbízhatatlanságomban, vagy az állandó késéseimben, vagy a felkészületlenségemben keresendők, mert ezekre sosem volt panasz. Ha olyan munka talált meg amit nem tudtam megcsinálni ott inkább én álltam fel. Ezelőtt 10 évvel, meg még 6 évvel ezelőtt is 20e ft-os gázsikat is meglehetett kapni budapesti klubokban. De már akkoriban is folyton panasz volt a gázsik kifizetésével, és általánosan jellemző, hogy nem igazán kapta meg a zenész azt a tisztelet ami a munkájához feltétlenül szükséges. Amikor egy ilyen helyen munkálkodó pincér is rászól a zenészre -nem éppen udvarias stílusban- hogy hangos, akkor nem igazán van kedve az embernek ilyen helyre menni. A művészeteknek feltétlen velejárója a csomagolás, a körítés. "A gyöngyöket nem lehet a disznók elé dobni". Washington városban csináltak egy remek kísérletet, amiben ennek a körítésnek a jelentőségét, próbálták bizonyítani. Egy híres hegedűművész koncertje volt a városban. A jegyek hónapokkal a koncert előtt elkeltek, és a média is figyelemmel kísérte az eseményt. A kísérletet végző tv csatorna megbízásából a koncert másnapján rejtett kamerák kíséretében a városi metró megállóban adta elő ugyanazt, ugyanazzal a hangszerrel. Természetesen órák alatt talán csak 3-an álltak meg, és mindössze 1 ember ismerte fel az illetőt.
Tehát elmondható, hogy a különböző művészeti ágaknak meg kell adnunk a módját a helyet, meg kell teremteni az atmoszféráját, és akkor az felöltözteti a közönséget is az eseményre. Ez hozzátartozik az élmény maradandóságához. Ezt a tényt felejtjük el az utóbbi 20 évben. Ma a szórakozóhelyeken akik kitalálják, hogy legyen élő zene, általában fogalmuk sincs mibe vágnak bele. Valahogy azt gondolják a zenészről, hogy ő valahol másutt, egy számukra ismeretlen helyen rakják össze a havi betevőre a pénzt, és csak barátságból szórakozni járnak oda. Totálisan elértéktelenedett a szakmánk, aminek mi zenészek is okai vagyunk, mert a gázsik feleződtek, szó szerint visszafelé megyünk a gázsikban, és mi még ezekre is elmegyünk. A kifizetések is sokszor vérlázító és megalázó helyzeteket szülnek, és ennek a szakmának semmilyen védelme sincs ez ellen. Velünk mindenki azt tesz amit akar, mert nincsenek következmények. Jogi szabályozás, és erős szakszervezet kellene. Lengyelországban hasonlóan mint nálunk a mulatóhelyek támogatást kapnak a cigaretta és italcégektől. A különbség csak az, hogy ott ezek a multi cégek, megszabják hogy a támogatás x %-át zenészgázsira kell költeni (talán ezt a cég meg leírhatja az adójából nem tudom). És az a lokál tulajdonos aki meg lenyúlná ezt a lét, az nem tud sokáig titokban maradni, és ez komoly szankciókkal és büntetéssel jár, így nem jellemző, hogy erre sor kerülne. A forint folyamatosan romlik, és ebben a zenész gázsik még visszafelé mennek, és ezek kifizetése is kérdéses.
Ez persze nem oldaná meg azokat a nagyobb problémákat melyet világszerte megfigyelhetünk. Nevezetesen a silány, és gyorsan elérhető értéktelen dolgok eluralkodása, és törekvése a teljes piac lefedésére. Ez a folyamat már jó pár éve elkezdődött, valamikor a 90-es évek vége felé, és a mai napig tart, és ki tudja hol áll meg.
Nekem az egész életem a gyakorlásról a zenélésről és a muzsikában való elmélyülésről szólt és szól. Az értékteremtésről. Én hiszek a zene egyetemes mivoltában, abban hogy az ember csak a zenével élhet teljes életet.
Én a munkámat sokkal de sokkal többre értékelem annál, mint amennyit ma fizetnének érte, és nem vagyok hajlandó gombokért adni. Akkor inkább otthon maradok. Ha tényleg nem kell senkinek, akkor ott eszi meg a fene az egészet a számitógépemen ahol dolgozom. Akkor tudomásul kell venni, hogy az igényes/értékteremtő zene a kutyának sem kell, elértéktelenedett és pont. Csak arra jó hogy a művészlelkek korképet állítsanak korunkról, arról ami körülvesz bennünket és amiben élünk. Hátha egyszer valaki előhalássza valahonnan, és meglátja benne a XXI. század nyitányát.
Itt egy sztori ami legutóbb történt velem: E. Jancsi barátom felhívott telefonon, hogy 3 nap múlva nem érnék e rá játszani duóban, de nem vele, mert ő valahol máshol lép majd fel. Mondtam rendben. Kérdeztem mennyi a gázsi? Azt mondta 15e ft. Erre kérdeztem fejenként? Mire ő azt mondta nem, ez az egész. Pillanatnyi csend, majd mondtam rendben. És el kezdtem gondolkodni, kinek mernék a szemébe nézni, és azt mondani, hogy gyere el 5-7e ft-ért játszani? Gondoltam hívok egy tanítványt. De aztán ahhoz sem volt pofám, és persze újra eszembe jutottak mindazok amiket az elébb már leírtam. Akkor a tanítványt lemondtam, és visszaszóltam a Jancsinak hogy rendben, de ezért a pénzért egyedül csinálom meg a bulit. (és akkor ez a 15e ft egy minimum 6 évvel ezelőtti gázsinak felel meg ami egy forintot nem emelkedett a pénz romlásával.) 2 napom volt a hír szellőztetésére. El is jöttek páran. Este 9-12-ig muzsikáltam (részletek a YT-on) és a végén a pincér odaad egy tizest. Mondtam ne haragudj de nem ennyiben állapodtunk meg. Elnézést kért (fain volt) és odaadta végül a 15 e ft-ot. A történethez az is hozzá tartozik, hogy ez a tulajdonos az este folyamán elmondta, hogy "én legalább segítek rajtatok, és munkát adok nektek, mert tudom hogy nincs munkátok és csórók vagytok" Miután elvállaltam a munkát, nem lett volna korrekt tőlem vitába bonyolódni, hogy ez inkább megalázó, mintsem segítség. Sőt az az érzésem, hogy ezek a tulajdonosok, elképednek a sztorinkon, hogy hogyan tudnak szegény zenészek megélni ilyen körülmények között, de ugyanakkor nem érzi magán a felelősséget aznap este, mikor ott játszol, és neki fizetnie kéne. Vagy rosszabb esetben még ellenséges is veled, és egy élősködőnek tart, aki csak azt látja a zenészben hogy: "na ez is csak a pénzemet akarja, de azt nézheti..." Ebből látszik is, hogy mennyire értékeli a munkánkat. Tehát amikor azt írtam hogy én többre tartom a munkám, akkor nem szuper gázsikra gondoltam, hanem arra hogy egy jazz zenész ne kaphasson ma 15 e ft-nál kevesebbet. És ne a zenésztől várják el hogy egyben a marketing manager legyen, vagy ha igen, akkor azt is fezessék meg. Ezzel együtt nyilván a zenész elemi érdeke, hogy reklámozza a bulit. Én több olyan muzsikussal is dolgoztam évekig aki magára vállalta a manager szerepét, minden klappolt, az utazás, a gázsi, a szállás, plakátok, de mire a szinpadra került, már nem tudott fejben/szívben/lélekben ott lenni. 2 de inkább 3 ember munkáját végezte. Látszott hogy ezt bizony nem neki kéne csinálni, vagy ha mégis, akkor inkább adja át másnak a szinpadot, mert oda ilyen lelkülettel, nem érdemes feljönni. Nem jó a zenészt ilyen állapotba hozni, mert ez nem az ő dolga. Amíg nem kap törvényi szabályozást ez a szakma addig itt nem lesz változás. Az a tulajdonos aki élő zenét akar annak meg kell tanulnia, hogy mennyibe kerül a zenész. És ezzel kell kalkulálnia. Ha sokallja, akkor tegyen be gépzenét.
Azt hiszem minden élő zenés helyre olyan embert kellene állítani, aki nem csak a koncerteket koordinálja plusz munkaként, hanem a reklámban és a marketingben népszerüsíti a helyet, és gondoskodna arról hogy a szórakozni vágyók oda menjenek. Ha ezek az emberek motiválva lennének, akkor azt hiszem jobban menne a dolog. Ismerek olyan helyet, ahol a koncertprogramban van egy sorozat amit valaki más csinál/szervez. Azokra a koncertekre mindig többen mennek. Megtalálta azokat a zenekarokat akik hozták a közönséget? )) Biztosan sokkal kevesebb hely maradna, és kevesebb zenész muzsikálhatna, de akik bent maradnának, emberibb körülmények közt végezhetnék a munkájukat.

diéta, egészséges életmód

2011-02-14T22:55:00.000-08:00

Nem voltam egy "Norbi" gyerek sosem. Életmódban hasonlítottam sok sorstársamhoz, akik a munka és a család mellett örülnek ha pihenni tudnak, és persze szeretnek (nagyon szeretnek) jókat enni. Nem jut már szerep és idő a mozgásra. Pedig édesapám korai halála óta tudtam (8 éves voltam akkor) hogy az élet törékeny, és bármeddig is tartson -egy látszólag változatlan életforma-, az bármelyik pillanatban véget érhet. Én ebben nőttem fel, de nem sokat tettem ellene. Nem ittam és nem drogoztam viszont cigiztem elég fiatalon és elég sokáig, de 2005 nyarán azt is abbahagytam. Fiatal is voltam, mással voltam elfoglalva. Meg nem is voltam sokáig kövér, bár arra azért emlékszem, hogy már 20 évesen elkezdtem a különböző diétákat, persze sikertelenül. Visszanézve akkori fényképeimet mai szemmel nem látom magam kövérnek, és már értem miért mondta mindenki, hogy nem is vagy kövér, és hogy jól nézel ki. Szokták mondani hogy nehéz csontozatú. Állitólag anyai nagyapámtól örököltem. Ránézésre sokkal kevesebbnek látszom mint amennyit a mérleg mutat. Ez, és a környezetem elaltatta hosszú időre ezt a problémát, és szép lassan alattomosan egy 10-12 év alatt annyira elhíztam, hogy az már messziről is jól látszott. Nekem a testtömeg indexem 71kg-tól 89kg-ig normális. Pontos adatot nem tudok, de egy élményfürdő digitális mérlegére állva 124kg voltam és ez betette a kaput. Illetve apám 38 éves korában halt meg. És kimondatlanul is vártam, hogy vajon megérem e. És megértem. Csúnya kövér ember voltam, de megértem. Na akkor azt mondtam magamnak: Ha idáig eljutottam akkor még van esély. Egyébként is van 3 gyermekem, és minden vágyam, hogy nekik legyen apjuk, ne úgy mint nekem. És el kellett kezdenem szedni gyógyszert a magas pulzusomra, és az emelkedő vérnyomásomra. A pajzsmirigyem ugyan jól működik, de nőtt rá egy jóindulatú tumor, ami viszont változhat. Szóval éreztem hogy kezdődnek a bajok, és változtatni kell, méghozzá végérvényesen. Ezért 2007-ben már elkezdtem szép lassan egy új életformát élni. Eljártam egy héten 3x 1 órát úszni. És nem ittam több kólát csak lightot, és a kenyérről is leszoktam. Esténként kevesebbet ettem. Ezzel nem egészen egy év alatt, lementem 117kg-ra. Ez igen csekély, de a mozgás nagyon sokat segített. Egész más lett a közérzetem, jobban oda tudtam figyelni a tanításra. És akkor megérett a gondolat amit sok éven keresztül forgattam magamban: Leadom ezt a rengeteg fölösleget. 2008 május végén elkezdtem a tápanyag szétválasztó 90 napos kúrát, amit egy ételhordó cégtől rendeltem. Megoldottam a problémát, hogy mit egyek, mit ne stb. csak azt ettem amit hoztak. És rengeteg gyümölcsöt és zöldséget. Ezzel párhuzamosan kezdtem futni. Olyan július környékén. Gondolkodtam, hogy mi lenne az a sport ami mindent átmozgat, növeli az állóképességet, és persze fogyaszt! Ez a futás. Az emberek többsége nem szeret futni, én sem szerettem, de nem voltam abban az állapotban hogy válogathassak. Tudtam, hogy ez életmód váltás aminek első lépcsője csak a kúra. Így a mozgásra is úgy gondoltam már a kezdettől hogy ennek az életem részéve kell válnia. Miután nem kergetett senki, és a versenyszerű sportból is kinőttem már :) ezért a szempont a rendszeresség, és a legalább egy óra mozgás naponta. Egyszer mikor egy orvosi vizsgálatra vártam, akkor a kórház televízióján ment egy unaloműző információs újság. Abban olvastam egy akkor épp aktuális rákkonferencia konklúzióit, miszerint a rák esélye minimálisra csökkenthető rendszeres (napi 60perc) testmozgással. Ezt olyan komolyan vettem, hogy amikor elkezdtem futni akkor 7-8 hónapig minden nap mentem, ha esett ha fújt. Először 2,4km-t tudtam "lesétálni" és ez a kilók elhagyásával illetve a rendszerességnek köszönhetően mind jobb és jobb lett. a diéta 90 napja alatt 21kg-ot adtam le. Így 96kg lettem, és ismét kezdtem emberre hasonlítani. Elképesztő változás volt, nem csak fizikai értelemben. Betudtam kötni a cipőmet, az összes nadrágomat le kellett cserélni. Teljesen megszűnt a gyomorsavam. A diéta 3. hetében elhagytam a vérnyomás gyógyszert amit a mai napig sem kell szednem. A közérzet javulásáról már nem is beszélek....lehetne ezt vég nélkül sorolni. Az ember amikor fokozatosan elhízik, észre sem veszi, hogy mennyi minden elmegy az életéből. Csak akkor tűnik fel ha visszakaphatja ezeket a dolgokat. Hát én visszakaptam. Egy csomó dolgot. A futás teljesen beállt, bár sportolók azt ajánlották, hogy hetente 1 de akár 2 nap szünetet is tarthatok, így átálltam a heti 6 majd 5x-i futásra. Illetve ma már 4x, de ebből viszont már nem engedek. Szerintem a heti 3 alkalom kevés. Talán még a 4 is. Egy egy alkalommal 10km-t futok, ami elég megterhelő lévén nem vagyok már 20 éves. De nagyon jól esik. 2009-ben tovább fogytam a mozgásnak köszönhetően, így Szeptemberre beállt a 92kg-os súly. A diéta lejártával bizonyos elemeket megtartottam, olyanokat mint például azóta is délig csak gyümölcsöt eszem. Este 6 után nem nagyon. Kenyérféléket szinte alig. Ebédre továbbra is rendeltem és csak "fitness" kajákból. Tudtam, hogy a 92 még mindig túlsúly, de azt is tudtam, hogy a szervezetnek ez azért egy elég durva változás (sajnos az epém rá is ment) így a következő cél az volt, hogy ezt a súlyt megtartani, és egy pár év múlva tovább folytatni és megpróbálni beállítani a végső 82kg-os súlyt. Azt is tudtam, hogy a kezdeti lendület alább fog hagyni, és akkor jöhetnek a bajok. 2010-ben egy állandó testsúly ingázás mellett, nem sikerült a súlyomat megtartani és szép fokozatosan feljött 8kg. Ismét elértem 100kg-ot. Na ez kiverte nálam a biztosítékot, mert a súlymegtartás nem sikerült. Igazából ez nehezebb mint a diéta. A futásból is voltak kimaradozások. ezért idén 2011 Január elsején ismét elkezdtem diétázni és nagyon szigorúan lefutom a heti 4x10km-t. Február első hetére le is adtam a 8kg-ot. Először egy magam összerakott diétával kezdtem, de a második hét után úgy döntöttem, hogy elkezdem ismét a 90 napos diétát, és ezzel az idén megpróbálom elérni a 82kg-ot. majd ezután jön a legnehezebb feladat, ennek a súlynak a beállítása. De addig még van idő. Ezúttal nem rendelem, hanem magam állítom össze az étrendet, melyet nagyon élvezek, mert rendkívül jókat eszem. Tudom mit lehet és mit nem. Most itt tartok 32kg mínusszal, amelyek kisebb ingázások mellett harmadik éve tartok. Jól érzem magam, és azt kívánom, hogy mindenki akinek szükséges fogyni, annak is szülessen ilyen döntés a fejében, mert ezek a dolgok a fejben dőlnek el. Most már olyan dolgokra is merek gondolni, hogy milyen testi és szellemi minőségben fogom megérni az idős kort. És remélem hogy ez az életmód segíteni fog ebben. A kívánt testsúly beálltával valószínüleg több alkalommal fogok mozogni 5x 6x egy héten, de kevesebbet fogok futni (csak olyan 7km körül alkalmanként) és a futás alkalmanként kiváltja majd ismét az úszás vagy egy kis kondi, de az csak nagyon softosan....
Képek a kúráról
(2011 április 4.: 84,6kg)

birta miki-gitárverseny #2

2010-11-23T15:16:00.000-08:00

Guitar Hero Guitars dropped into a Volcano

2010-11-23T15:15:00.001-08:00

Weather balloon GPS space flight iPhone camera footage homemade spacecra...

2010-11-23T15:15:00.000-08:00

很棒的設計傢俱

2010-11-23T15:14:00.000-08:00

-birta miki gitáriskola- pengetéstechnika 1.

2010-11-05T01:22:00.000-07:00

AmpliTube iRig - plug your guitar into your iPhone and rock out!

2010-08-10T07:36:00.000-07:00

Na erre vártam! és lesz recording része is!!

Magamról és annak kapcsán....01

2010-08-08T00:16:00.000-07:00

Soha sem akartam másra hasonlítani. Emlékszem mindig azt mondtam (sokszor most is elmondom tanítványaimnak) hogy nekem is 24 órából áll a nap, és nekem is 10 ujjam van a két kezemen csak úgy mint a példaképeimnek, úgy hogy ha "csak" a gyakorláson múlik, akkor rajtam biztosan nem fog, mert elhittem hogy megtudok tanulni itthon gitározni "világszinvonalon". És csak gyakoroltam és gyakoroltam és szerettem ezt csinálni.
Ez egy olyan világban történt amikor még nem volt mobiltelefon, internet, autópályák ( akkoriban a Debreceni jazzfesztivál egy ügy volt számunkra), jazzrádió, amikor még a kották fénymásolás útján terjedtek, és azok is nagy értéket képviseltek. Amikor még a információknak sokkal nagyobb értéke volt, mert nehezebben lehetett hozzájutni. Amikor egy új jazzlemezről a Bartók és Petőfi jazzműsoraiból értesültem, és egykazettás magnóval vettem fel az összeset kivétel nélkül.
A pengetéstechnika alapjait is úgy tanultam meg, hogy egy gitáros ismerősömnek volt meg egy másolt videón a Frank Gambale oktató videó. Nekem még videóm sem volt akkor, egy kottafüzettel mentem át, és abba írtam le az alapjait. Így tanultam meg a sweep pickinget. Éjjel nappal azt gyakoroltam metronómra, megállás nélkül és nagyon élveztem.
Kamaszkoromban az önkifejezés vágya vitt a jazz és az improvizáció felé. Mindig az érdekelt hogyan tudnám elmondani saját szerzeményeimet, ötleteimet, gondolataimat. Persze ennek megvoltak az árnyoldalai is, mert sokáig épp emiatt nem foglalkoztam transzkripcióval, illetve nem ismertem fel annak jelentőségét. Nekem a példaképeim alakították a hozzáállásomat mely alatt azt értem, hogy meg kell találni a saját hangodat, és ezt kell követni. Babos Gyula is ezt tanította nekem. Ehhez hozzátartozik a hangszer ( mint pl. Mike Stern és a Telecastere, vagy a John Scofield és az Ibaneze) és a szerzemények is, és persze az improvizáció és annak egyéni hangvétele. Az összes "példakép" ugyanezt nyilatkozta amit magam is kerestem kamaszkorom óta: megtalálni a saját hangod. Ezért sem készítettem sosem olyan videót ahol valaki más szólóját mutatom be. (Annak mi értelme?) Én saját magamat mutatom be. És ezt is tanítom: légy kreatív, fejezd ki, és találd meg önmagad a hangszeren! Persze tudom ma már mennyire fontos a transzkripció, ha értjük hogyan kell azt felhasználni. A szólók nem szó szerinti megtanulása a végcél, ( bár ez feltétlenül szükséges hozzá) hanem az abba lerakott ötletek sokaságának feldolgozása, amelyek újramegfogalmazva gazdagíthatják saját játékunkat. Minél több transzkripciót csinálsz, annál szélesebb lesz a látóköröd, annál gazdagabb lehet a játékod.
Hangszerválasztás ügyben inkább igaz, hogy a strato talált meg engem és nem én őt. A legelérhetőbb professzionális választás volt akkoriban balosoknak. Mert fogalmam sem volt arról hogyan szól és hogyan illeszkedik majd a stílusomhoz ami még csak kibontakozóban volt akkor. Ez a vásárláskor nem is volt szempont. Annyit tudtam hogy tremolós ( ilyet akartam) és nem jazzgitár ( ilyet nem akartam, mert azzal sokféle munkát nem lehet megcsinálni) De ez egy igen szerencsés találkozás volt. Formáltuk egymást. A hangkeresés közben formálta a fülem, egyre inkább kezdtem úgy játszani, ahogy egy ilyen hangszer szeret szólni. És persze mindezt úgy éreztem hogy a hangszer egyre inkább alkalmas arra, hogy elmondja amit akarok. Ezen az úton találtam meg a hangom.
Nagyon inspiráló sokféle hangszeren játszani. Egy jazzgitár teljesen másfajta játékmódot kíván. De ezekkel a hangszerekkel is ugyanannyi időt kellene tölteni ahhoz, hogy olyan kapcsolat alakulhasson ki mint az én esetemben a stratóval. Ez pedig a karakterek elmosódásához vezethet. Mert minden hangszernek saját színe van, és ahhoz sok idő kell, hogy színpompásan virágozzanak a játékunkban, de a folyamatos hangszercsere miatt ez nem tud megvalósulni. Elmosódnak a határok, és a "főhangszer" sem kaphat így annyi időt. Akárhány hangszered is van, a napod továbbra is csak 24 órából fog állni, és továbbra is csak két kezed marad a gitározásra, amibe egyszerre csak egy hangszer fér.)) Nagyon szeretek akusztikus gitáron játszani, de sosem leszek egy Tommy Emanuel tipusú gitáros. Az nem az én utam, pedig nagyon tetszik, sok dolog érdekel belőle. Az a kérdés a mai napig magyon izgat, hogyan lehet egyedül úgy gitározni, hogy van tempó, dallam, harmónia, és persze improvizáció, azzal a szabadsággal ahogyan én szeretek játszani. Ez egy igen komoly kihívás. És a végére fogok járni ennek, lehet hogy tán pont stratóval. Ha valakinek ismerős Ralph Towner neve akkor az tudja, hogy az egyet jelent a nylon, ill. A 12 húros gitárral. Ott nagyon nagy csoda van. Nagyon élveztem a jazzgitáron való játékot, és éreztem, hogy mik azok a módok, ahogyan az szólni szeret. De kevés olyan zenei környezet volt ahol magamat tudtam volna benne adni. Sokkal inkább a stratóval. Annak a "jazzhangja" nem olyan, de az az ENYÉM, az én hangom, mert már elég időt eltöltöttem vele ahhoz , hogy azt érezzem: ez én vagyok.
Volt egy idő amikor belebolondultam először a pickup cserékbe, aztán a hangszerek birtoklásába. De végül ( egészen prózai okok vezettek arra hogy ) megmaradtam a Stratónál abban a pickup konfigurációban ahogyan a nagy csere-bere időszak elött használtam sokáig, ez pedig a H/S/S. Azt hiszem ez is része a hangkeresésnek.
Szerintem ez az erősítőkkel is ugyanígy van, mert bár én elég gyakran cserélgettem azokat is, így visszatekintve mindegyikből ugyanazt a hangot próbáltam kitekerni, és ez nem csak magamra nézve igaz....
Megdöbbentő volt visszanézni egy 1993-as felvételt ahol egy Ibanez Artiston és egy Boss-se50. ( abból jött a torzitó is!) illetve egy Peavey Bandit erősítőn játszottam gyakorlatilag azon a soundon amit ma is használok.)))
Egy új erősítő is inspiráló, és azt figyeljük hogyan reagál a játékmódunkra. Minden erősítőben ugyanazt a hangot keressük. Bár az is igaz hogy a tapasztalatszerzéssel változik az ember ízlése is, de azt hiszem az alapkarakterek megmaradnak. Legjobb példa erre a "nagyok" akiket 30-40 éve figyelhetünk és nyomon követhetjük változásaikat illetve azokat a karaktereket amiket kezdettől magukon viseltek.
Én ennek a cucc leépítésnek egy szempontból mindenképpen örülök: hogy most a jazzbuliktól a popig minden buliba ugyanazzal az erősítővel és gitárral megyek amivel eddig is kellett volna. Minden zenei szituációban segít majd hogy a saját hangomon szólaljak meg!
Én alapvetően kísérthető vagyok az új cuccokkal, mert érdekel és kiváncsi is vagyok, de folyton visszatérek az eredeti vágányba, ( ez is tendencia már) mert most már meghatároz a múlt is, az az út amin eljutottam idáig.
És ugyanakkor az is igaz, hogy
próbálom leszoktatni magam erről, az adok- veszekről, hiszen igazából nem ez a lényeg. Ez csak egy pótcselekvés olyan időkben mikor keveset játszik az ember Amikor kézben van a hangszer és muzsikálok eszembe sem jutnak ezek a dolgok. Igazából az lenne a jó ha heti 3 buli lenne...

életszínvonal-művészet

2010-07-25T13:28:00.000-07:00

Milyen világban élünk? Mit hozott a szabadság? Tényleg szabadok vagyunk e?
Ezek nem pusztán teoretikus kérdések. Hanem nagyon gyakorlatiasak is. Mert van e helye a világban ma egy olyan embernek, akinek az egész élete arról szólt, abban hitt, hogy a művészete által valamiféle értéket tud teremteni? És minél inkább tapasztalta, hogy a világ mit sem törődik saját értékeivel, annál inkább érezte a küldetés fontosságát, és felelősségét. De mi van, ha nem pusztán arról van szó, hogy senki sem megy koncertre, és senkit sem érdekel a hazai művészet, hanem arról, hogy mindeközben ezen értékteremtő emberek alapvető életfeltételei is kezdenek szétesni, és a szükség erőszakossága miatt, ezen értékek egyszerüen elvesznek, felemésztődnek, és a "vígasz" csupán annyi: Hát mindenki ezzel küzd. Ja akkor jól van! Akkor hagyjuk elveszni kortársaink értékteremtő munkáját, akkor hagyjuk hogy azok a pedagógusok akik ezen értékeket szeretnék még a felnövekvő generációnak átadni, pályát váltsanak, és hagyjuk, hogy értékteremtő embereink, összecsomagoljanak és keressenek maguknak egy olyan országot ahol fel is tudják nevelni a gyermekeiket. Milyen világban élünk?
Van e jó megoldás? Mitt tehetünk ez ellen? Ki a felelős? Hogyan juthattak a dolgok idáig? Hogy tényleg senkit sem érdekel semmi, csak a cirkusz, de az se tartson sokáig. Hogyan jutottunk odáig, hogy az érték nem hír, csak az értéktelen hétköznapi dolgok? Vagy az olyan dolgok amiket az ember inkább szégyellt, mint sem mutogatta volna...
Egyszerre találkozom emberekkel akik hiányolják a jó koncerteket, ahol jó volt az atmoszfére, és közben a média már már hisztérikus butítása, hogy egytől egyig mind egy kaptafára csak és kizárólag az értéktelen gagyit hajtja mert ettől reméli a megélhetését. Nem értem mi történik itt. Na ezt még folytatom.

Alice Tan Ridley, 58 ~ America's Got Talent 2010 auditions NY Day2

2010-06-26T00:34:00.000-07:00

2010-06-19T11:37:00.000-07:00

1987-ben hangoltam át a gitáromat kvártba, az az E6 A5 D4 G3 C2 F1 hangolásba. És csak 23 évvel később jöttem rá, hogy egyúttal lejjebb kellett volna hangolni az egészet, egy féllel, de akkor pont H2 és E1 lesz a két legvékonyabb húrom, ami a normál hangoláshoz képest pont a helyén van, ezért inkább még egy féllel, -tehát összesen egy egésszel- próbáltam lehangolni, hiszen nyitott akkordhangolásban az E6 húr még simán megszólal D-nek is. Nos lehangoltam tehát D6 G5 C4 F3 Bb2 Eb1-re és lássanak csodát embertelen öblösen szól az egész. A legnagyobb élmény természetesen a stratón jött és persze a super stratón (RWG), embertelen öblös lett a sound. Persze mindez már 11-49-es húrokkal a korábbi 10-46-hoz képest. a Furch akusztikus gitár is gyönyörűen szól (12-es húrokkal, de megkísérlem majd 13-al is), a nylonhúros gitárom is tökéletesen működik így, a jazzgitár a maga 12-es húrjaival szinte észrevehetetlen a soundot leszámítva persze (itt is próba alá kerül a 13-as készlet majd). A legérzékenyebb pont az 5 húros basszusgitárom ahol a H5 húrom így most A5 lett, és hát ez azért már elég mély, de talán még működik. (Kísérletezgetek vele)
Nagyon nagy élmény hogy az akkordok egész más színekkel szólnak. Nem csak azért mert máshol és így más fogással játszom a C dúrt a G dúrt és az összes többit is, hanem a hasonló helyen fogott akkordok is más soundon szólnak. Persze gyakorlom a kottaolvasást, és a standardeket, amelyeket eddig is funkciós lépések szerint próbáltam megjegyezni, hogy minden hangnemben tudjam játszani. Ezzel ez most még nagyobb lendületet kapott. Összességében nagyon inspirál az egész. Őrületesen jól szól a hangszer, és hát nem azért mintha eddig nem lett volna egyedi a sound, de most már igazán az!!!!!

2010-06-14T10:39:00.000-07:00

Csoda szállító.....

Ma például megéltem életemben először azt hogy 20 perc késéssel (aki ismer tudja, hogy ez nem igazán jellemző rám, és ez sem azért történt mert szalonnát sütöttem otthon a kertben) a szállító/sofőr sietett (hova, miért??!!!!!) (reggel 1/4 7-es indulás volt Bp-ről Orosházára) és NEM VÁRT MEG HANEM ELINDULT, majd mikor megérkeztem, felvetette hogy reggel 1/2 7-kor szálljak buszra a gitárommal és az erősítőmmel mert ő bizony nem jön vissza értem, és felvesz kőbányán... értitek ezt? menjek a motyóval a szállító után, mert nem vesz fel....Ezt az embert pakolásnál még sohasem láttam, akkor mindig eltűnik de olyat viszont már megcsinált a zenekarral hogy tett egy 50km-es kanyart a magánügye miatt.....
Na skacok ez bicskanyitogató. Ja és közben úgy osztja az észt mintha legalább is manager/koncertszervező lenne...pedig csak szállítania kéne... és felvenni az utasokat hiánytalanul, amiről e-mailben lett értesítve, név szerinti névsorral. (összesen 6-an utaztunk)

2010-06-12T12:55:00.001-07:00

DALLAM

Mi alapján döntjük el, hogy egy dallam jó avagy rossz? Ezt kétségtelenül több tényező alakítja. Melyek ezek?
1. a saját szubjektív döntésünk, mely részben személyiségünkből fakad. Tehát ebben a vonatkozásban nem kell műértőnek lennünk, hogy eldöntsük
2. Neveltetésünk, helyünk a társadalomban. Nyilván egy adott dallamnak más lesz a megítélése egy munkásgyűlésen, és más egy színházteremben
Ebből persze következik az is, nem mindegy, hogy dallamunkat hol teszteljük, és kik között. Az a hegedűművész aki előző este egy óriási koncertteremben játszott hatalmas sikerrel, az másnap a metró megállóban egyedül maradt a muzsikájával.
3. Intellektusunk, érzékenységünk a művészetek iránt. Ez sokban függ az iskolarendszertől, ami e tekintetben nálunk még sok kívánnivalót hagy maga után. Tehát idesorolom az iskolázottságot is.

Tehát ha statisztikát szeretnénk csinálni dallamunkról, meg kell találnunk azokat az embereket akikről feltételezzük, hogy úgy fogják értékelni, ahogyan azt mi is szeretnénk.
Azt hiszem ez a művész legnehezebb feladata ma. Mert az internet elterjedésével megszünnek az érdeklődési kör alapján csoportosuló közösségek, és a neten ezek virtuálisan már nem élik meg a közösség erejét. Ezért mindenki elszigetelődik egyszerre a maga területén. Elhomályosul az összetartozás öröme, nem járnak az emberek koncertekre, közöny és közömbösség van mindenütt.

Mitől kommersz egy dallam, vagy mitől művészi? Itt azt hiszem nagy szerepe van a szerző szándékának, és a közegnek akivel ezt megosztani szeretné.

Azt hiszem a legnehezebb dolog talán olyan művészi értékű produkciót állítani, ami nagy tömegeket tud megszólítani.
Mitől lehet a társadalom érzékeny a művészi produkciókra? Milyen egyéb más hatások befolyásolják a művészet létjogosultságát? Ma különösen aktuális ez a kérdés. Művészi értékű produkciók mindig is voltak és lesznek is, mert azok akik ezeket létrehozzák, nem törődnek az általam felvetett külső tényezőkkel, ők egyszerűen csak dolgoznak, mert egy belső kényszer hajtja őket az önkifejezésre. Ellenben ma nincs igény a művészi produkciókra, mert szó szerint eltünt az a társadalmi réteg akiket ez érdekelt.
Ilyen igényű emberek persze vannak, de olyan lett a berendezkedésünk, hogy a fejünk tele lett rakva olyan gondolatokkal melyek prioritást élveznek minden mással szemben és ezek kiszorítják életünkből az intellektuális élvezeteket, mondván erre nincs idő, pénz stb.,
Ez nagy veszély, mert idővel lecsupaszítjuk magunkról az embert, és csak annyit érünk és addig érünk amíg profitot termelünk. Magunk választottuk ezt az utat, de nagy árat fogunk ezért fizetni azt hiszem.

12-year-old Andreas Varady, jazz guitarist

2010-06-12T09:20:00.000-07:00

Hát ez elképesztő....

Me On The Discovery Channel Riding Montu Rollercoaster

2010-06-12T09:19:00.000-07:00

Na meg ezen is....egész nap....azóta cseng a fülem

Kumba at Busch Gardens

2010-06-12T09:18:00.000-07:00

Na ezen ültem egy párszor.....még 96-ban

Na ez most a motyóm 2010-től....

2010-06-12T00:46:00.000-07:00

James Taylor - September Grass

2010-05-31T11:23:00.000-07:00

Ez az a zene ami arról a nyugiról beszél amire vágyom.

2010-05-31T10:05:00.000-07:00

Meddig vagyunk terhelhetőek? Mit bírunk egészségben elhordozni? Van e helye a pihenésnek? Megmarad e a motiváció a mindennapok pörgésében? Mi a megoldás ha a megoldandó dolgok sokkal gyorsabban jönnek, mint ahogy azt feldolgozni tudjuk, és ez hosszú éveken át történik? Folyamatos torlódás van az életedben. Mi van ha azért nem tudsz odafigyelni semmire, mert mindig azon jár az eszed, most mennyi mindent kéne megtenni ami vár rád? Hogy lehet ettől a lelkiismeretfurdalástól szabadulni? Mi van, ha kényszered van, hogy alkoss és tele vagy, tervekkel, alkotásvággyal, de nincs meg az idő és a tér hozzá, hogy kiírd magadból mindezt? Kinek a felelőssége, hogy mindez benned marad, és nem adod át másnak?
Ki szabja meg a prioritásokat? És tényleg le tudsz e mondani „szerelmes” dolgaidról?
Hány évig tart mire megtudod fogalmazni a probémáidat? Vajon jól látod e azokat? Tudsz e őszinte lenni magadhoz? Társadhoz? Istenhez? Hány olyan dolog maradt benned, amiről tudtad, hogy nem szabad kimondani ezért nem mondtad, de legszívesebben üvöltötted volna? Levezetted ezeket? Hova? A rákba? Az infarktusba? Jézus kezébe? Le tudtad tenni? LE TUDTAD TENNI? Szabad vagy? Megkaptad ajándékba ezt az érzést akkor is mikor mindennap jönnek újra a hullámok? Vagy emészt? Újra és újra? Őszinte vagy magadhoz?
Nem várok választ senkitől, mert bár a probléma sokak által ismert, a megoldás mégis mindenki számára egyénre szabott.

2010-05-31T08:49:00.001-07:00

Minden új generáció kicsit más mint az azt megelőző. És az új generációk megértése mindig nagy feladat. Nem azért mintha azoknak nem lenne mit tanulni. Mindig hallgattuk az idősebbeket, hogy ezt vagy azt nem így kellene mondani, csinálni. És sokszor nem is értettük hogy miről beszélnek. És most, hogy itt van egy generáció akik már 20 évvel fiatalabbak nálam, nekem kell megküzdenem azzal, hogy megértsem miből fakad a tiszteletlenségük, a bunkóságuk, hogy nincs bennük alázat és tisztelet azon területen sem ami egyébként az érdeklődési körükbe tartozik. Miért lehet természetes, hogy tiszteletlenül beszélünk egy világhírű zenészről, aki egyetlen hangjával többet tett le az asztalra mint a „kritikus” egész életében fog. Hogy hogyan lehet érdeklődni egy dolog iránt úgy hogy tele vagyunk megvetéssel meg nem értéssel. Vajon milyen utat talál magának ez a generáció így?
Nem értem hogy ez miből táplálkozik, olyan mintha a másik megbántása örömet okozna, pedig ezzel már nem is maga a témakör érdekli, hanem egy viszony ember és ember között, amiben az indulatait, a piszkálódásait kiélheti.
Még főiskolai tanítványaimból is hiányzik az alázat és a tisztelet a műfaj iránt amit tanulni akarnak. Hiányzik belőlük az a megszállottság, ami feltétlenül szükséges a művészethez. Az információk gyors és szabad áramlása elértéktelenítette számukra azt, ami egyébként az érdeklődésük. A saját munkájukat nem tisztelik vele, emiatt saját maguk számára sem lesz olyan fontos. Még csak most huszonévesek, de már olyanok mintha belefáradtak volna, vagy megkeseredtek volna, és inkább egymással piszkálódnak mintsem, hogy tudnának örülni egy egy hangnak, vagy kellő tisztelettel és alázattal tudnának közelíteni ehhez. Így értéktelenül egy csomó örömtől megfosztják magukat, mert nem tudnak örülni egyszerű dolgoknak. Sajnálom ezt a generációt. Az elmúlt 20 éve ezt hozta. Mindenki agyonképzi magát, de csak a papír kell, a munkát nem kell beletenni. És elég ha nagyhangúak vagyunk. Ezt látták, azt hiszik ez elég lesz. Ez a folyamat nem csak itthon zajlik. Minden változik, és nem biztos, hogy jó irányban Azt hiszem jósnak kellene lenni, ahhoz hogy elmondhassuk mi fog történni ebben a században, és azon belül a zenével és annak szerepével. Az biztos, hogy nagy változásokon megyünk keresztül, és a XX. Század trendjei, szokásai, módszerei megszűntek, és ez egy hosszan elnyúló folyamat, lévén senki sem tudja mifelé megyünk. Ez most egy olyan folyamat amit nem direkt módon irányítanak.
Megváltoztak az emberek, megváltoztak az igények, a zenehallgatási szokások, így az ember viszonya a zenéhez, és erre a zenészek még nem tudtak reagálni. Illetve a fent említett reakciók, nem túl bíztatóak. Sokan munka nélkül maradtak és még többen lesznek. Az a szakma végképp eltűnik mikor egy zenész abból élt, hogy zenélt, és nem kellett mást csinálnia csak ezt. Talán még a világjáró hajókon a vendéglátó zene megy, de témám az embereket megmozgató színpadi művészi értékű zene teljesen döglődik. Legyen az jazz, vagy akár pop zene. Olyan kényelmessé tettük az életünket, hogy az információhoz nagyon gyorsan és könnyen hozzájuthatunk. Így a zenéhez is. Ezért kimondadtlanul is csökkent az értéke. Ma már a lemez nem is fogható kézzel mert virtuálisan létezik. A végtermék nem kézzelfogható, nincs mit letenni az asztalra. Pedig a zenész ugyanúgy beletette lelkét mint rég, csak már nem figyelnek oda rá. Vagy már ők sem? Azok akik ebben nőttek fel a ma huszonévesei, hiába tehetségesek, nincs erős motiváló erő mert minden kéznél van és emiatt nincs folyamatos késztetés a munkára, és így a saját munkáját sem fogja a helyén értékelni, és ezzel menthetlenül felhigul a szakma, mer ttehetség még csak volna, de már nincs mögötte munka, alázat, kitartás.
A lemezeket letöltik, a koncertekre nem járnak az emberek, csak a jó sok pénzért meghírdetett nevekre, és azok többsége is még a „régi” rendszer szerint lett sztár. Nem foglalkozunk egy egy előadóval mélyebben mert ezekből van többszáz, csak bele-bele hallgatunk ebbe-abba majd olyan stílusban mondunk véleményt róla, mintha legalább is a kortársa és munkatársa lenne az illetőnek. De ha az lenne esze ágában sem lenne így beszélni.

Paul Jackson Jr. in a studio

2010-04-15T01:36:00.000-07:00

Check This Out!!!

2010-04-14T23:34:00.000-07:00

Ez egy remek interjú sok tanulsággal kedvenc gitárosommal, Allan Holdsworthal. (angol nyelvű)

választás

2010-04-14T00:20:00.001-07:00

Én nagyon örülök a demokráciának! 1990-ben már szavazhattam 20 évesen, és ezt minden alkalommal meg is tettem. Nem szeretek politizálni, 4 évenként 1x választásokkor, vagy ha valami kifejezetten botrányos dolog történik, amiről mindenki beszél. De én annak vagyok a híve, hogy az a jó politika amelyik nem akar beleszólni az emberek mindennapjaiba, hanem észrevétlenül próbálja azt kiszolgálni. Hát ezt nem tudtam sokszor megélni ebben az elmúlt 20 esztendőben, ezért úgy védekeztem, hogy kivontam magam az információk dömpingjéből. Nem nézek híradót, nem hallgatok rádiót, nem szennyezem a gondolataimat olyan dolgokkal amelyek semmilyen pozitív hatással sincsenek az életemre nézve. Miután alapból elég pörgős lett mindannyiunknak ez a XXI. század, ezért én a magam eszközeivel próbálom megteremteni a nyugalmat magam körül.
Én a szivárvány minden szinére szavaztam az elmúlt 20 évben és nagyjából mindegyiket meg is bántam. Nem vagyok tehát elkötelezett egyik oldal iránt sem, ez a fent említettekből logikusan következik is, de mindenképpen mérsékeltnek gondolom a nézeteimet, és az idő múlásával inkább polgári konzervatív gondolkodású lennék.
Például 90-ben azért szavaztam az MDF-re, mert az volt akkor a szlogenjük, hogy a "nyugodt erő". És én már 20 évesen sem akartam balhét...
De ha én nem is akarok balhét, majd a politikusok gondoskodnak róla....
Az öszödi beszéd kirobbanása után nálam "lement a roló".
Számomra teljesen elfogadhatatlan, hogy egy pártról kiderül, hogy saját bevallásuk szerint loptak csaltak, és ezek után az emberekről csak úgy nyilatkoztak, hogy hát ha hőzöngenek, majd hazamennek... Ez olyan fokú lenézése az embereknek, hogy még a leg galamblelkübb embernek is kinyílik a bicska a zsebében. A másik amin felháborodtam, hogy minden ment tovább, mintha mi sem történt volna. Hogy ebben az országban következmények nélkül lehet csinálni mindent. Hogy ha bármi hasonlót tesz a hétköznapi ember azon nagyon elverik a port, de azt látni hogy megválasztott politikusainkban annyi kurázsi nincs, hogy ha kiderülnek a turpisságok, akkor legalább felálljon és azt mondja: lemondok. Szóval nálam ettől lement a roló. 0 erkölcsi és etikai érzék, és nekem onnantól magyarázhatta ahogy akarta, teljesen hiteltelen volt, mert ezt ugyanabból a székből próbálta tenni, ezért súlytalanná vált minden amit mondott. És úgy tűnik most, hogy ezt nem csak én gondoltam így.
És azt gondolták, hogy ezt le lehet nyomni az emberek torkán. Na én ezért örülök a demokráciának, mert most törvényes módon végre kifejezésre juttathattuk hogy innen nézve mi a véleményünk erről az egészről.
Persze tudom hogy a többi pártnál sem kisangyalok ügyködnek, de az ovis tempó, mikor valakiről lehúzzák a vizes lepedőt, és akkor elkezd mutogatni másokra, hogy hát kérem itt mindenki ezt csinálja. Lehet hogy igaza van, de ez nem mentesíti a saját felelőssége alól. Ha fel tud állni egy székből, akkor kell hogy legyen gerincoszlopa.
Engem aggodalommal tölt el a radikális jobb oldal ilyen nagy arányú előretörése, pedig sem zsidó, sem cigány nem vagyok. És azt gondolom, hogy azok az emberek akik ezt a pártot összeállították, és azok akik őrájuk szavaztak, azok eddig is itt éltek közöttünk, és akkor és onnantól tudtak felerősödni hogy az MSZP körül kitört a botrány, és következmények nélkül mehetett minden tovább. Ez a szélsőségre hajlamos embereket is igen feldühítette, azt gondolom.
Ezért számomra felháborító volt az a reklámszlogen az MSZP-től, hogy "ha biztonságot akar...." ...hát köszönöm szépen minden indulat ami ma jelen van azt nekik köszönhetjük.
Olyan szempontból viszont jó, hogy erőmegosztás tekintetében az MSZP most harcolthat ellenzékben a radikális jobbal.
A vesztesei pedig mi vagyunk emberek. A demokrácia iskolája generációs folyamat.